Meghalt a cumisüveg. Éljen a ferde pohár!

Most olvastam, hogy lejárt a cumisüvegek és a csőrös poharak ideje. Na, hál’ istennek. Egy újabb korszak véget ért, lehet megint temetni. Mióta az újkor után a legújabb korba léptünk, eme szerencsétlen pár évente tagozódik újabb és újabb szakaszokba. Most, hogy vége a cumisüvegek korának, gondoltam, meg is nézem, mióta is tart. Ha már benne éltem, illik tudni, ugyebár. A magyar oldalakon hiába keresgéltem, nem találtam semmi normálisat. Végül is, ki az a hülye, aki a cumisüvegek történelme iránt érdeklődik? Aztán bizony csak rábukkantam egy tök jó német oldalra. Azon gondolkozom, hogy lefordítom, mert kivételesen érdekes infók vannak benne a szoptatásról. Eredeti családnevemhez (Dajka) hűen kell amúgy is viszonyulnom a kérdéshez, ráadásul tényleg izgalmas az anyag.

Természetesen Krisztus előttre kell visszamennünk az időben, amikor a szoptatás mellett többek között az állatok szarvait használták cici gyanánt. Persze készültek csodaklassz edények is, olyan cuki kis szopócsövecskékkel az oldalukon, de gondolom, azt csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Meg az igazi dajkákat is, akiket már a babiloni időkben is előszeretettel alkalmaztak. Persze szigorú feltételek mellett. Szomorúan vettem tudomásul, hogy én nem felelnék meg nekik, mert nem férek már be a 20-40 éves korosztályba és a picim is elmúlt két hónapos. A nevemet meg magasról leizélnék. Ugyanakkor valamiért különös büszkeséggel tölt el, hogy a családom eredete apai ágon ilyen foglalkozású emberre vezethető vissza. Ráadásul nagymamám ténylegesen is vállalt szoptatást. (Annyi teje volt a köménymagos rántottlevestől – meg apu szerint még a víztől is -, hogy bőven jutott a sajátjai mellett másoknak is. Legalább tudom, kitől örököltem, hogy nekem sincs gondom ezzel.) Még a gyerekkoromban sem volt idegen számomra, ha valamelyik osztálytársnőmtől azt hallottam, hogy az édesanyja meg mondjuk a Mariska néni tejtestvérek voltak. A mostani cumisüvegek, meg a tápszerek ugyanis falura tényleg csak pár évtizede érkeztek meg. Akkor is csak üveg és szopóka formájában. Nem akarok belemenni a történelem eme bugyraiba, inkább mégiscsak lefordítom azt az anyagot. Egyre több ilyen érdekes cikkre bukkanok jegyzeteim megírásakor, és mindig azt sajnálom, hogy nincs elég időm átteni őket magyarra. Na de majd azt is jól bepasszírozzuk valahová. Valamikor.

De visszatérve a cumisüvegekre. Különösebben nem hatott meg, hogy a legújabb babadivat szerint hat hónapos kortól el kell hagyni a használatukat. Egyrészt szoptatok, tehát nekem nincs is rá szükségem. Bár egy darabom van itthon, amiben - biztos, ami biztos alapon - forralt vizet tartok. Hiszen mi van, ha valahol mégsem tudok szoptatni. Például a főút melletti járdán a legnagyobb melegben. Mert ott csak elvétve van olyan hely, ahová bekéredzkedhetek. Egy hónapja éppen a gyógyszertárba mosolyogtam be magunkat, a közelében lévő kocsmához viszont nem fűlne a fogam. Bár most nyílt egy fagyizó is arra, az még szóba jöhet. De azért a tudat jó, hogy bármikor olthatom vízzel is a pici szomját. Az már más kérdés, hogy őt csak a melleim érdeklik. Mindegyik gyerekemmel így voltam: se cumi, se cumisüveg. Kiköpték. A kicsit is csak párszor lehetett eddig cumival átvágni, pontosabban álomba szenderülésre kényszeríteni. (Néha muszáj cselhez folyamodni, ha szeretnék lefürödni. Apa mégis csak szőrös mellkassal bír, nem igazán való az a gyereknek.)

Úgyhogy engem marhára nem ijesztett meg, hogy féléves kortól nem javasolt eme modernkori szerek használata. Az már jobban izgatott, hogy mit találtak ki helyette. Merthogy a csőrös poharat sem kultiválják, mondván az is a szopóreflexekre játszik és nem a kortyolgatásra. Nos, hát pár éve megérkezett kishazánkba is a ferdepohár. Bizony. Jó ferde. Láttam képen. Mutatom. És állítólag csak az eredeti, 1950 óta gyártottat szabad használni. Ja. 2300 forintért darabját. Még azt is odaírták, hogy a nyitott mivolta segíti a kéz-szem-kordináció fejlődését. Éljen!

És akkor eszembe jutott az én bébipoharam, ami üvegből készült, tölcsérszerű volt, mint egy trombitafolyondár. Anyukám ebből tanított meg inni. És mondhatom sikerrel. Nagyon ügyes voltam, és most is tökéletesen használom az akkor elsajátított tudást. Igaz, hogy már inkább felespoharakkal tenném, na de az nem illene a jó anyaképbe.

A gyerekeim is hamar megtanultak pohárból inni, de útra volt csőrösünk is. Akkor sem izgatott, hogy helyes-e ez, vagy sem. Praktikus volt a vonaton, praktikus volt nekik is. Csak ez érdekel. Aztán végül jöhettek a sima flakonok. Azokat is nagyon gyorsan megkedvelték. Büszkén mondhatom, ivásra termett kölykök. Tiszta anyja mindkettő. Már csak a picike kérdéses. De ha jól sejtem, nagyon is beleillik majd a családba. Addig is éljen a pálinka! Akarom mondani, az anyatej.