Anyaként aludni? Hol élsz?

Vannak brutális éjszakák. Mármint anyaszemmel nézve. Persze az is lehet, hogy a kicsi sem gondolja másként. Sőt. Két hiszti közt édesen mosolyog, viszont utána olyan szemrehányón és panaszosan képes sírni, hogy megszakad a szív. Illetve megszakadna, ha nem az enyém lenne. Mert most éjszaka inkább nagyon dühös voltam rá. Pontosabban a tehetetlenségemre. 

Kialakult nálunk, hogy az esti első kidőlésekor elmegyek aludni, és addig a férjem vigyáz rá. Ez mindkettőnknek jó, mert én végre babamentesen pihenhetek, ő pedig egy békésen szuszogó babának örülhet a napi meló után.

Persze „az elmegyünk aludni” sem olyan, mint a férfiaknál. Ilyenkor - ha nem jár nagy zajjal - még gyorsan összepakolom a konyhát, lefürdök, előkészítem a baba éjszakai fegyverzetét (tetra-hegyek, pelus, popsitörlő, bimbóvédő, stb.), betakargatom a nagyokat, megnézem a másnapi időjárást, hogy gondolatban felkészüljek, mit adok rájuk reggel, végiggondolom, hogy tényleg van-e tízóraira való, vagy ki kell ugrani majd a boltba, végül megpróbálok elaludni. Ez a rutin már mindennapos, tegnap sem volt más az este.

Annyi különbséggel, hogy a kicsi most nem akart két órán keresztül békésen szuszogni, hanem ahogy letettük az ágyba, felébredt. Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy az egy perce éppen elaludt mivoltomnak annyi, át kell ismét vedlenem tejcsárdává. Egy cici kivégezve, semmi bealvás. Másik cici, még mindig semmi. Újra az első cici, semmi. És csak nyekereg, meg rúgkapál. Nem vidám, van valami baja. Szentháromság-ellenőrzés megtörtént, de semmi haszna. Magamra veszem, gondoltam, és egy perc ringatás után el is aludt. 

Ekkor ismerős hangokat hallok kintről. Gyereksírást, de nem a megszokottat. Gondoltam, biztosan az alattunk lakó baba, mert ő sem éppen csendes gyermek. De nem. Kellett vagy három perc, mire leesett, hogy a nagyobbik fiam sír. Tudtam, hogy valahogy ki kell kászálódnom a kisbaba alól. Mint egy csiga, úgy csusszantam ki, miközben ő osztriga-hullámmozgással került ágyi síkba. Halkan átfutottam a nagyobbikhoz, aki persze nem volt magánál, csak bőgött. Ilyenkor nem lehet vele beszélni, úgysem hallja. Ki kell várni, amíg megnyugszik és eldől. Három perc és minden oké. 

Irány vissza a babához. Amint melléérek felkel és nyöszörög. Susogtam egy picit, semmi. Sziszegtem is, semmi. Ütemesen ütögettem a popóját, semmi. Megfordítom, kifordítom, átfordítom, semmi. Felemelem, átemelem, hempergetem, semmi. Dudorászok, rázendít ő is. Aztán megint a nagyobbik is. Baba le, anya át, nagyfiút megölel, simogat, cirógat, majd vissza. Hajnali fél egy, kezdek nagyon fáradni. Apa is megpróbál újra mindent: hajszárító, ringatás, csendes mese, semmi.

Nálam már a „kuss legyen”- hangulat van, amikor újra felsír a nagy. Mi a jó fene van ma, kérdezem félig magamtól, félig az égiektől, mikor meglátom, hogy szinte teljesen telihold van. Anyád, gondoltam, és lesújtva mentem át újra a nagyobbikhoz. Még mindig nincs magánál. Rosszat álmodik. Ismét ki kellett várnom, amíg megnyugszik és eldől. Három perc és újra minden oké.  Na, ez így ment hajnali kettőig. Amikor is bekakilt a picike. Kvanya. Már nagyon zaklatott volt a hangulat. De persze tisztába tettem.  Aztán lehányta az ágyat, meg magát is. Irány a tiszta ruha és jöhet a hajszárító. Fog a fene hajnalban ágyneműt húzni! Kicsit büdös, de legalább bekómásít majd. Különben sem bírnám kirángatni a lepedőt a férjem alól.

És akkor hirtelen csönd. Nem akartam hinni a fülemnek. Bealudt a pici és hat felsírás után a nagy is. Halleluja, vanisten, gyorsan bebújok én is. Szem becsuk, "lehellet megszegik", a baba pedig ... megmozdul. Elmésztea… azért szeretlek.