Mert csak egy pillanaton múlik minden

Amikor megszületett a kisfiam, nem sírt fel azonnal. Lila volt a feje és a végtagjai, és egy végtelenül hosszú köldökzsinór tekeredett duplán a nyakára. Ketten dörzsölték, tisztogatták, a dokim pedig a gyermekorvost hívta. Érdekes módon végig tudtam, hogy nem lehet baj. Nem lehet, mert világéletemben azon imádkoztam, hogy egészséges gyermekeim legyenek.

Talán azért, mert a faluban, ahol felnőttem, volt egy bácsi, aki nem tudott beszélni. Reggelente, amikor a messze lévő iskolába mentünk, mindig ott állt a háza előtt és kiabált, meg hadonászott. Nagyon féltem tőle. Később rájöttem, hogy csak köszönni és integetni próbált, mert nagyon szerette a gyerekeket. Most is magam előtt látom őt, pedig több mint 30 éve voltam kisiskolás.

Aztán rémlik, hogy volt egy féllábú bácsi is a faluban, aki kerekesszékkel közlekedett, olyan nagyon régi típusúval, de ő csak homályosan dereng nekem. Mindenki más, akit ismertem gyerekkoromban, többnyire egészséges volt. 

Nem hallottam én akkoriban olyanról, hogy fogyatékkal élők, és hogy bent lakásos helyek, csak amikor már egy picivel nagyobb lettem. Olyankor mindig elborzadtam és könnyek szöktek a szemembe. Csak úgy tudtam elképzelni ezeket az embereket, mint a háborúból visszatért súlyosan megsérült katonákat. Végtelen szomorúság és sajnálat járt át, ha  - immáron már a nagyvárosokba is eljutva - találkoztam fogyatékkal élőkkel. Egyet tudtam csak, nagyon nem lennék a helyükben, sem a családjukéban, és eszméletlen szerencsés vagyok, hogy megvan mindenem. Viszont az sosem volt kérdés, hogy segítenünk kell nekik. 

Én nem jutottam el olyan szintre, mint a húgom, aki ilyen pályát is választott magának, és akit minden percben csodálok is ezért. Emlékszem, amikor az első élményeiről beszélt – még a gyakorlati éveiből – sokszor kirázott a hideg. Nem tudom, honnan és miért volt bennem ez a félelem a sérült emberektől, csak azt az egyet tudtam, hogy ezt sürgősen le kell győznöm magamban. 

A főiskola volt a nagy áttörés, ahol végre személyesen is megismerkedhettem fogyatékkal élő fiúkkal és lányokkal. Nagyon hálás vagyok az akkori barátságukért. Rengeteget tanultam tőlük, s ma már nem kérdés, hogy legyőztem minden irtózásomat, borzalmamat. Mert sajnos valami ilyesféle érzések voltak bennem gyermekként. A gyerekeimet már eleve úgy neveltem/nevelem, hogy természetes számukra a másság. Minden téren. Együtt buliztunk például 2014-ben a Rehab Critical Masson is, ahol örömmel fedeztem fel volt tanítványt, volt főiskolás társakat is. (Ott hangzott el a színpadon, hogy "Mindenki emelje fel a kezét az összetartás jegyében. Ha nincs keze, akkor amije van!" - és jót nevetett mindenki.)

A sors iróniája ugyanis, hogy a pályámon végül bekerültem egy olyan iskolába, ahol sérült gyerekeket is taníthattam. Ők már nemcsak testi- hanem szellemi fogyatékkal élők is voltak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog voltam ott. Nem, nem voltam. De több lettem az ott tapasztaltaktól. Az egyik kisfiú, akiről első ránézésre nem tudtam eldönteni, hogy kisfiú vagy kislány és akinek alig volt haja, autista volt. Ha számonkérő feladatot adtam nekik, mindig a kezemet akarta fogni, amíg dolgozott. Ő így vezette le a stresszt, holott mindig mindent tudott. Ha el akartam jönni tőle, még erősebben kapaszkodott belém. Néha ijesztő módon. De a padtársa szerencsére meg tudta nyugtatni. Én nem. Egy másik srác folyamatosan mosolygott. Akkor is, ha szomorú volt. És imádta a vonatokat. Minden nap más járatot ajánlott nekem a hazaúthoz, holott busszal jártam. Egy nagyobb lány a BKV-t imádta és fújta kívülről a menetrendeket. Egy 11 éves kislány pedig gondolatban mindig a volt földrajz tanító nénijénél volt, így engem is annak hitt. Marika néni voltam neki. Egy másik kisfiú pedig Disney rajongó volt, így amikor a családjával a jégrevűbe készültek, hetekig csak arról beszélt. Még a szaktárgyi feleleteibe is beleszőtte azt. Egy német mondat, egy Disney hős, egy német mondat, egy Disney hős.

Sorolhatnám még, sokan voltak. És imádtam őket. Tényleg. Volt, hogy féltem, bevallom – a gyógypedagógusoknak nem véletlenül volt (van?) veszélyességi pótlékuk – de mindig arra gondoltam, hogy nem tehetnek arról, hogy így születtek.

Ma viszont egy picit másként gondolkozom erről.  Popper Péter mesélte egyszer, hogy az indiai családokban a fogyatékkal élőre úgy tekintenek, mint egy szentre. Mert hitük szerint ő vállalta a legnehezebb sorsot abban az életében. Ez pedig mindenképpen tiszteletre méltó. Ők nem sajnálkoznak, hanem istenítenek és segítenek.

Szép gondolat. Javaslom mindenkinek.

Ettől függetlenül nagyon örülök, hogy a gyermekeim egészségesek. Hogy végül nagyon hosszú egy perc után a kisfiam is felsírt és a gyermekorvos egészségesnek nyilvánította. Most ugyan a szívét még ki kell vizsgáltatni, mert sajnos halk systolé zörejes, de nagyon remélem, hogy nincs komolyabb baja. Addig is vigyázok rá, vigyázok rájuk, hogy később se legyen. Mert csak egy pillanaton múlik minden.  Mi is kerülhetünk nagyon más helyzetbe. Bármikor.