Mártíranya

Bár már nagyon régóta él ember a földön, még mindig nem lezárt téma a férfi és női szerepek közötti különbségek vagy éppen egyenlőségek megléte, meg nem léte. Minden kornak, korszaknak megvannak a maga irányvonalai, apróbb vagy nemi forradalmai, ahogy nálunk otthon is.

És nem is vagyok könnyű helyzetben. Egy, az arányokat tekintve matriarchális családból átkerültem egy nem tudom, hogy csak az arányokat tekintve-e, de mindenesetre patriarchálisba, ami nagyfokú önuralmat igényel.

Hogy érthetőbb legyen: otthon öten képviseltük a női nemet, nagyi, anyu és a három testvér. Tehát öt perszóna mellett próbált meg talpon maradni az apukám és a szintén velünk élő nagybátyám. Persze ez így nem igaz, mármint, hogy próbált, mert bizony nálunk hagyományos elvek voltak, így a férfi főszerep megkérdőjelezhetetlen volt. Már ami a mindennapokat illeti. Anyué volt a ház belülről, apué meg kívülről. Vagyis anyukám takarított, főzött, mosott, vasalt, apu pedig gondozta a kertet, vagyis ásott és kapált. A gyomlálást meghagyta az anyósára. Soha nem láttam édesapám kezében porszívót vagy vasalót, de azt sem láttam soha, hogy ruhát teregetett volna. Most sem tudnám így elképzelni őt. Igazi családfő volt marha erős kezekkel és nagyon határozott, mély hanggal. Ő tanított meg biciklizni, úszni és ő szerettette meg velem a focit is. Mégis voltak “női feladatai” is otthon, főleg az idő előrehaladtával. Ő készítette a reggelinket és ő porciózta a vasárnapi húslevesbe valót. Ahogy anyu is dolgozott kint a kertben, sőt, nálunk ő volt a kályha- és villanyszerelő is.

Gyerekként soha nem kérdőjeleztem meg ezeknek a speciális nemiszerep-felosztásoknak az igazságát, csak időnként sajnáltam magunkat, lányokat, hogy milyen sok a dolgunk. Már ha éppen hajlandóak voltunk segíteni anyunak. Felnőttkét azonban már kicsit másként látom. Nem nagyon, csak kicsit. Azért kicsit, mert vannak dolgok, amelyekhez talán tényleg több affinitása van – nagy általánosságban beszélek – a nőknek, s vannak dolgok, amelyekhez szerintem inkább a férfiak értenek. Félreértés ne essék, én is tudok bútort szerelni, meg fúrni, de lehet, hogy a párom jobban. Nem biztos, de az esélyét jó megadni, hadd örüljön. Ahogy a férjem mondaná, nekem finomabb a kezem, neki erősebb. Én jól csavarozok, ő meg ráerősíti a végén.

Nekem a férfi ugyanis erős, magabiztos, hatalmas vállai támaszok és elhiteti velem, hogy mindent meg tud oldani. Az igazi nő pedig melegség, kuckó, anya, rajongó és elhiszi, hogy a férfi mindent meg tud oldani. (Persze csakis Vele.)  Na, ilyen férfiból, illetve férfijelöltből van most négy a kiscsaládomban és csak ketten vagyunk nők Pannival. Ha nem lenne mind a négy olyan makacs, még ideálisnak is mondanám ezt az arányt. (Persze ezt ők is elmondhatják rólunk, de ezt az anyagot most én írom, tehát...)

A hétköznapok leegyszerűsítve úgy néznek ki, hogy anya viszi a hátán a gyerekeket és a háztartást, apa pedig adja hozzá a pénzt. (Kert sajna nincs.) Persze nekem is van fizum, meg családi pótlékom, de a nagyobb hányad apára esik. Rengeteget melózik odakint (értsd családon kívül), anya pedig rengeteget melózik idebent (értsd családon belül).

És akkor jöhet az örök dilemma: Apa 8-10 órában nyomja (jobb esetben), aztán hazajön, kapja a meleg vacsit, belövi a tévét és felteszi a lábait. Anya körbeugrálja, meg persze a gyerekeket is, hiszen este is forog a lefektetéses verkli.

Na, de kié legyen az éjszakai műszak? Mert hogy a legkisebb még nem alszik át egy éjszakát, ezt tudjuk. A 21. századi logikus válasz az, hogy fele-fele. Anya szoptat, apa ringat, szent a béke. Nálunk ez így is működik, annyi eltéréssel, hogy nekem már hatkor illő a nagyok miatt felkelnem, míg a párom – szabad időbeosztása lévén – alhat, mint a bunda. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy anya legkevesebb 19 órát van fent egy nap, amiből szinte minden perc melónak tekinthető, apa pedig 16-17-et, amiből legalább 2 óra kikapcs. Tehát minimum négy órával kevesebbet dolgozik, mint az állandóan otthon lévő anya. Az az anya, aki az írás vagy a szoptatások alatt jut csak némi levegőhöz, ha nem főz éppen közben (!), vagy nem olvas fel mesét a többieknek.

De vajon van-e értelme órákat számolgatni? Van-e értelme annak, hogy összehasonlítgassunk? Meg különben is, mi a kimerítőbb, a fizikai vagy a szellemi munka? Vagy az itthoni fizikai és az ottani fizikai? Kinek mi és mikor mi. Úgy vélem, nem ez a lényeg, hanem az, hogy apa is kiveszi-e valamilyen formában a részét a családi életből.

Babázol vagy ruhát teregetsz inkább? – kérdezem néha, és mindegy, mi a válasz, így is úgy is segítség nekem. Ráadásul valljuk be, nekünk, anyáknak, sokszor a legjobb stresszlevezetés a takarítás, meg menekülőnek is mondhatjuk, hiszen addig sem rajtunk nyíg a pici. Az mondjuk jó lenne, ha a férjem tudna főzni, mert akkor néha ebben is cserélhetnénk, de erre is feltalálták már a kajarendelős oldalakat. Az más kérdés, hogy a rendelés is az én reszortom, viszont ő keresi meg rá a pénzt.

De amiért végképp nem vagyok azon kiakadva, hogy a páromnak több alvás jut, az maga a tudat, hogy ő nem is bírná végigcsinálni azt, amit én. És ezt be is vallotta. Más típus. És nem is várom el tőle, hogy megváltozzon. (Sőt, azt is elismeri, hogy sokkal több az itthoni teher rajtam.) Én csak akkor akadok ki, ha mindenki henyél körülöttem, és csak én, a mártíranya kavargatok egyszerre három ételt a tűzhelyen, babával a karomon. Nálunk amúgy mindenki szeret mártírkodni. Van is egy családi mondásunk: "Én csak azért vagyok, hogy nektek jó legyen." Mindig az használja ezt a szlogent, aki a legnagyobb mártírnak érzi éppen magát. Viszont szigorúan csak vigyorogva adandó elő. 

Apropó, azt észrevettétek már, hogy az étkezés befejeztével a nők azok, akik azonnal nyúlnak a koszos tányérokért, hogy összeszedjék? Hogy a fenébe tudták ezt ennyire erősen belénk kódolni?! Én még az esküvői ebédemnél is automatikusan ezt tettem az étteremben, úgy szóltak rám a többiek. Aztán jött a pincér, és elvégezte a feladatát. Férfi léttére női munkát. Vagy mégsem női? Ugyehogy!  Na mindegy, ez csak egy rövid kitérő volt.

A lényeg, hogy az én baromságom, ha nem kérek segítséget. Most épp ezt tanulom: nem mártírkodni, hanem megkérni a kiscsaládomat, hogy szálljon be az itthoni melóba. És csodák csodája ugranak is. Mindig. Mert szerencsére, nem az ősi, hülye felfogást képviselik.

Igen, tudom, maguktól kellene, hogy segítsenek. De ők meg éppen azt tanulgatják, hogyan vegyék észre, ha szükségem van rájuk a házimunkában. És le merem fogadni, hamarosan szólnom sem kell. (A pótfiamnak már így sem.) Ráadásul a kisfiam is tudja, hogy közös ruhateregetésekkor tudunk a legjobbakat beszélgetni. Én pedig örülök, mert neki eszébe sem jut, hogy ez női feladat. Remélem, ezt majd a leendő menyem is értékelni fogja.