Anyaidő

Annyira sűrű volt a hétvége, hogy ma reggelre már anyaidőért könyörögtem az égieknek. Hogy nem alszom, már megszoktam. Hogy sokan beszélünk itthon egyszerre, és akkora a zaj, mint egy fesztiválon, lassan már fel sem tűnik. Ha mind a hatan együtt vagyunk, biztosan kitalálunk valami extra programot alvás helyett, ez is oké. De most sok volt a hétvége: futóverseny, szalonnasütés, temetőlátogatás, és még egy iskolai ünnepség is. Mindez a szokásos asszonyi melók mellett. Minden csudaklasszul sikerült, és élveztem is egytől egyig az összeset, de ma reggelre már sírtam a kicsivel együtt. Ő aludni akart, de felriadt, én is azt akartam, hogy aludjon, de mint mondtam, felriadt.

Könnyeim közt határoztam el - olyan jó Columbos fílinggel –, hogy „Eddig és ne tovább!”, és akkor is lesz rendes anyaidőm! Énidőnek nem nevezném, mert manapság nem tudok magamra különálló egyénként tekinteni. Valahol nagyon messze van az a bizonyos Én, úgy kábé az Anya 13. szoknyafodra mögött. (Ez hogy a fenébe jött?!)Ja, megvan. Ma azt énekeltem a picinek öltöztetéskor, hogy 13 végből van az én gatyám….Hú, ha ilyenkor valaki látna minket…)

Szóval elhatároztam, hogy én most akkor is szakítok időt egy kis kikapcsolódásra. 

Gondolatban már a tini éveimben voltam, ahol a feszültséget mindig futással vezettem le, és akkor beugrott, hogy nem egy nyolcperces kávényi időt akarok a teraszon, hanem legalább egy félórás feltöltődésnyit, amiben lesz egy kis futás is. Rögtön válságstáb-üzemmódba kapcsoltam és végigvettem a lépéseket.

Elsőként megvizsgáltam, hogy megbolondultam-e, amiért futni akarok. Kiderült, hogy még nem teljesen, így jöhetett a második lépés. Azaz elhatározni, hogy akkor is elaltatom a gyereket, ha a fene fenét eszik is, és kijelenteni, hogy apa így járt, ha mégis sírna, amíg odaleszek. Harmadik lépésként már csak az átöltözés és az alvó párom óvatos felébresztése volt. Mégsem akartam, hogy sokknak érje meg a baba esetleges felsírását és anya egyidejű eltűnését.

Pontok kipipálva, még az sem érdekelt, hogy se futócipőm, se semmilyen normál szerelésem nincs. Bíztam benne, hogy az emberek dolgoznak, így senkivel sem fogok összefutni. Úgy is volt, csak két fickó meg egy fekete macska lézengett a környéken, és mivel nem vagyok babonás, konkrétan nem is érdekeltek. Az annál inkább, hogy tudok-e egy percnél tovább futni. Nem szerénykedek, tényleg attól tartottam, hogy nem. Mert annyira edzetlen vagyok lábban, hogy azt elképzelni sem lehet. De akkor eszembejutott az a 143 kilós csaj a tévéből, aki bár összeesett, de teljesítette az első edzésére kiírt pár száz méteres távot, meg beugrott a fiam is, aki simán lefutotta a hétvégén a korosztályának kiírt 400-at, és nem utolsósorban emlékezni akartam arra a csajra bennem, aki valaha tájfutóként tengette napjait. 

De a legfontosabb és egyben a legnehezebb az volt, hogy futás közben ne szégyelljem magam magam előtt. Mert nagyon cikinek éreztem, hogy semmi kondim nincs, hogy égett a bokám 50 méter után, hogy 200-nál már a térdem is fájt és 400-nál egy perc sétára kellett váltanom. De 1000 méternél már egy futócipő képe villant be, és 1150-nél elhatároztam, hogy hetente legalább háromszor lemegyek futni. Elsőre ennyi pont jó is volt. Nyomtam még egy 100-as hasprést, nyújtottam, majd kinyúltam.

Picuri még aludt – éljenéljen, továbbra is vanisten - így nagy bátran bevetettem magam a fürdőbe. (Áldja az ég a rómaiakat!) Az elmúlt pár napban ugyanis csak egy-egy percet kaptam tisztálkodásra a picitől, de most nagyon bíztam a szerencsémben. Hát a vajúdás óta nem esett ilyen jól zuhany, az hétszentség! Éljen az anyaidő, éljen a zsírégetés! Holnap folyt.köv. Ja, nyolc centi már lement.