Egy testképzavaros mindennapjai

Érdekes dolog a testképzavar. Érdekes és nagyon összetett. Nálam mégis igen egyszerű a képlet: amikor kövér voltam, csinosnak láttam magam, amikor csinos voltam, kövérnek. Nincs ebben semmi bonyolult. Vannak persze nehezebb esetek, amelyek olyan cuki kis evészavarokhoz vezethetnek, hogy az ember hosszú gyógykezelésre szorul. Ők az igazán betegek. Én csak, nemes egyszerűséggel szólva, hülye vagyok. Eszem van, csak nem bír kommunikálni az agyammal. Márpedig ez utóbbi felel azért, hogy a kép, amit magamról alkotok, valós legyen. De ez a koponyaszervem extra huncut jószág.

Hetedikes voltam, amikor először kövérnek csúfoltak. Aztán nyolcadikos, amikor már a családban is megjegyezték. Én viszont elég jól megvoltam magammal.

Amikor viszont éppen a csinosabbak táborát erősítettem, és kaptam is pár pozitív visszajelzést, olyan padlóra kerültem, hogy csak na. És ezt csinálom a mai napig.

Előfordulnak persze jó időszakok, amikor szinte ugyanaz van a fejemben, mint a tükörben, de ez leginkább a legvastagabb korszakaimra jellemző. Naná.

Mostanra viszont nagyon zavar, hogy ilyen fordított helyzetben kell élnem. Mégiscsak lefogytam, na.

Leültem hát beszélgetni az agyammal. Gondoltam, itt az ideje, hogy a józan paraszti ész vegye át a szerepet. Sajnos előre borítékolható volt, hogy semmire sem megyek ezzel a fenti kettővel: úgy hadakoznak, mint a leggyűlölködőbb ellenségek. És persze makacs is mindkettő, nem enged egyik sem az igazából.

Az Ész azt mondja:  Olyan kisméretű ruhákat hordasz, amilyeneket eddig soha. Hát mi ez, ha nem győzelem? Hinned kell a gönceidnek! De az Agy kapásból legyintéssel reagál, anélkül, hogy megvárná az előtte szóló utolsó szavait, és mindezt meg is tetézi egy 10 centiméterrel szélesebb szelfivel.

Ezt persze az Ész sem hagyhatja szó nélkül, replikáz, hogy a gép torzít, a kép szélein meg pláne, és különben is, a centiméterszalag sem hazudik, mire az Agy – már legyintésre sem méltatva vetélytársát – csak annyit mond, nézz tükörbe. És az bizony úgy megmutatja a nappali fényben az összes hibát, zsírt, lógó bőrt és cafatot, hogy nincs jóérzésű ember, aki azt valaha le merné fényképezni.

No, a diskura eme szakaszában gondoltam segítségül hívni egy külső szakértőt. Illetve többet is. És természetesen, ahogy ilyenkor lenni szokott, megint nem jutottam előbbre, mert a bizottság a családom volt, akikre az Agy azt mondta, elfogultak. Hiába üvöltözött a háttérből az Ész, megint az előbbi győzött.

Oké, gondoltam, jöjjön egy kis lelkisegély: füstölő elő, meditáció ON, utána még pár slideshow a témában a netről. Hátha így eldönthetjük, kinek is van igaza. Igen, egyértelmű volt, hogy ez sem vezet sehová.

Nem volt mit tenni, igazi szakértő kell. 

Irány a doki. Mégpedig egy bőrhöz, zsírhoz, testképzavarokhoz és na, jó, szilikonokhoz is tökéletesen értő sebész. Életem első látogatása volt ez egy ilyen helyen. Remélem, az utolsó is. Csodaszép kuckó, nagyon barátságos orvos, semmi pénzlehúzás (ingyen konzultáció), brutálisan őszinte szavak, könnyek és végül értetlenség. Mert ő is azt mondta, amit a család, hogy nincs itt semmi gond kérem szépen. Az Agy megsemmisítő vereséget szenvedett.

De csak egy órácskára… 

Aztán főnixként újra támadott és támad a mai napig, pedig már nagyon unom az állhatatosságát. Úgyhogy a harc folytatódik, mert ahogy szoktam mondani, annyi más, ettől sokkal fontosabb dolog van a világon, amire fókuszálni szeretnék. De amíg ez a rohadt zavargás itt van a fejemben, nem tudok. Éppen ezért napi szinten győzködöm magam és nem veszek egy darab új göncöt sem addig, amíg nincs rend a fejemben. A leggings is tökéletesen megteszi. Legalább edzésre ösztönöz.

Persze azt tudnunk kell, hogy egy Testképesnek, pontosabban egy Testképtelennek (használhatnék akár egy egyszerű TKZ rövidítést is, ahogy a németek teszik minden hosszabb szóval…), szóval egy Testképtelennek nem ilyen vicces ez a helyzet, hiszen tényleg minden percét a saját zavarodottsága köti le. (Itt most nem a "fordított TKZ-sokra" gondolok.) Minden mozdulatával takarja a valós vagy csak vélt hájrétegeket, úgy ül le, hogy ne látszódjon semmi nem kívánatos hurkácska - és az mindegy, hogy bőr vagy zsír -, úgy megy el az épületek mellett, hogy riadtan néz a kirakatüvegre, vajh, ma mit mutat, ha egyáltan kimegy még emberek közé. Amikor nálam is kezdenek elharapózni ezek a dolgok, megiszom egy nyugis teát és igyekszem mással törődni. Mondjuk a picivel, akinek már nem vagyok olyan kényelmes, pihe-puha párna. Hátha majd ő helyretesz. Mert pszichológushoz még egy jó darabig nem jutok el.

No, de nézzünk bele röviden egy Testképtelen valamelyik napjába.

Reggel, miután kényszeredetten lecsapja az ébresztőt, első dolga, hogy lenéz a hasára, hízott-e az éjjel. Megszámolja a hurkákat, megnyugszik (vagy sem), aztán gyorsan magára kap pár otthoni göncöt (szigorúan egy számmal nagyobbat), hogy mihamarabb biztonságban tudja magát. Mert a pőreséget nem viseli.

Aztán meg kell reggelizni, mert azt muszáj, meg amúgy is éhes. Mivel életmódot váltott, csak egészséges ételek kerülnek a tányérra, amelyek amúgy nagyon finomak és bőségesek is, de azért a mumus ott van, hogy biztosan szabad-e ekkora mennyiséggel nyitni a napot? Végül a Testképtelen megrázza magát, gyorsan rááll a mérlegre – biztos, ami biztos -, majd eszik.

Reggeli után hurkaszámlálás 2., rétegek mélyebbre igazítva a melegítőben és jöhet a napi rutin.

Már észre sem veszi, hányszor takarja el házimunka közben (minden egyes lehajolásnál) a hasát, mert ez a Testképtelen pocakfóbiás. Nem szívesen ül le pihenni, hisz akkor a combjai szétfolynak a fotelben, ezért amikor csak teheti, áll, vagy ha mégis, akkor szorosan keresztbe zárja a combjait, egymásra rétegezve, s így eltűntetve a felesleget.

Aztán játék a gyerkőccel, kajafőzés (hastakarás, combtakarás, bőrellenőrzés, időnként kényszeredett tükörbenézés – ott van az a fránya dög a falon), és újra evés. Aztán megint. Mert ötször kell. Minden alkalommal ugyanúgy zajlik: hurkaszámlálás, nadrágba rejtés, sóhaj.

Délután ki kellene mennie a boltba. Ehhez fel kellene rendesebben öltöznie. De Testképtelenünket ez sem mindig érdekli, mert úgysem elégedett. Ha mégis, akkor ráfogja a magassarkúra, hogy az optikai csalás nagymestere, így megint nincs szépérzése. A kirakati tükörképet is eszerint redukálja vagy értelmezi. (Mert laposban nagyon kövér, magassarkúban meg úgysem valós, ugyebár.)

És ez így megy estig, amikor le kell fürödnie. Ezt felesleges is részletezni. Az egész nem szól másról, mint testmustráról. Hiába viszi be a mobilt, hogy cikkeket olvasgasson, netán egy jó könyvet, minden gördítésnél/lapozásnál a hasára és a combjaira téved a tekintete.

Fürdés után villámtörölközés, aztán egy sprinter gyorsaságával köntösbe bújás, mert a pőreség még mindig húzós élmény.

Örül az éjszakának, a paplan jól takar. Igyekszik gyorsan elaludni és szép álmokat kíván magának, amelyekben nincsenek testek, csak virágok, és reméli, hogy minél később jön majd el a reggel. Mert akkor minden kezdődik elölről.

Szóval, ha eddig nem tudtad, hogyan él egy testképzavaros, akkor most kaptál belőle egy kis ízelítőt. Nem egy leányálom, de azért túlélhető. Ez a fázis még mindenképp. Úgyhogy háborúra továbbra is fel! Győzzön az Ész! Mert vannak fontosabb dolgok, mint már említettem volt...