Tényleg jobb negyven felett szülni?

Azt mondják, gyerekszempontból jobb, mert az anya már bölcsebb. Túl van a parti-korszakán, kipasizta magát, talán már karrierje is van (bár ezt itthon azért kétlem), vagyis teljesen készen áll arra, hogy ne legyen önző. Hiszen, mint tudjuk, a baba viszont kőkeményen az. Nem áll másból, csak Ego-ból. Ez logikus is, csak az ösztönei, a szükségletei vezetik, vagyis éhes, szomjas, fáradt, törődésre vágyik. Az az anya, aki még nem élte ki magát, egy idő után kikészül ettől.

De hogy van ez negyven fölött? Ott már tényleg olyan lazán odadobjuk magunkat a picinek, hogy csak őt, és tényleg csak őt szolgáljuk? Hát öööööööööööö.

Ha első gyerek, még el is tudom képzelni, hiszen kései, meg az a biológiai óra is sokáig fenyegetőn ketyegett. De ha a második vagy harmadik – mint nálam – akkor bizony kőkemény önfejlesztés kell egy ilyen „akaratos” bébihez. Ezt persze magamban csak lemondásnak nevezem, hiszen ismét le "kell" mondanom például egy kiadós elnyújtózásról a kádban (ahogy a lábad beteszed, már veheted is ki…), egy kozmetikai kezelésről (mi az?) vagy akár egy nyugodt vacsoráról (úgyis eleszi előled, de biztos, hogy minimum szétdobálja a kajádat, mikor csakazértis belenyomja azokat a cuki kis kacsóit).

Szóval negyven felett sokszor eszedbe jut, hogy milyen nyugodt életed volt előtte, és tökéletesen tudod, hogy minimum három évig ez még nem így lesz. „Lemondás a javára”, mantrázod reggelente és imádkozol, hogy hagyjon hajnalban 10 percet csak magadra. Pontosabban a kávédra. Mert anélkül továbbra sem bírod (akarod) elkezdeni a napot. Dafke.

Persze a gyermek 11 hónaposan még mindig EGY veled (valamikor lassan ráébred, hogy ő nem te vagy és fordítva – a szakkönyvek szerint), így eszében sincs tovább aludni, mint te. Itt viszont erősnek kell lenned, mert tudod, kávé nélkül morcos vagy. (Mielőtt bárki szólna, hogy igyak helyette zöld teát, megjegyzem, hogy nem is a fekete a lényeg, hanem az a pici idő, amíg rendszerezhetem magamban, hogy milyen napot is írunk, melyik gyerekemnek mit is kell aznapra összekészíteni, és különben is, fiú vagyok-e vagy lány.)

Szóval negyven felett szülni jobb, mert már rutinból megy. A szülés is. Aha, egy frászt. Emlékszem, úgy kértem a dokit, hogy folyamatosan mondja, mikor, mit kell csinálnom, mert egyrészt semmire sem emlékszem már, másrészt meg mert úgyis leüvöltöm a fájások alatt, ha nem szedi ki belőlem villámgyorsan a picurkát. Aki amúgy lila volt, mint a Dózsa és ránk is hozta a szívbajt rendesen. Egy percig nem akart ugyanis tudomást venni arról, hogy megszületett, és hiába dörzsölgették, ő még mindig ránk se bagózott. Szóval izgalmasan kezdődött közös életünk és ő továbbra is igyekszik ezt az izgalmi szintet fenntartani.

De negyven fölött szülni azért tényleg lehet jó, mert valóban lazábban veszem ezt az egész gyereknevelésesdit. Különben is, vannak neki tesói is, meg persze a nagybetűs Apa, akik örömmel elszórakoznak vele (fejjel lefelé lógatják, asztalon táncoltatják, összecsomagolják, stb.) Viszont a fb-on olvastam, hogy vannak olyan anyukák, akik például nem mutatják meg a gyereknek a saját tükörképét, amíg pici (arról nem szól a fáma, hogy ez pontosan hány hónapos kort jelent), mert az katasztrófához vezethet. Ahogy terhesen is tilos például temetésre menni, mert eltorzulhat a magzat, vagy vigyázzunk, nehogy megdobják a nagy pocakunkat egy megggyel, mert ott anyajegye lesz a gyereknek….  Szóval igen, bölcsebb vagyok most negyven felett, bár ennyire hülye harmincévesen se voltam. Én már nem parázok azon, hogy mondjuk minden este pontban fél nyolckor legyen fürdetés. Minek? Feltalálták már az univerzális popsitörlőt is, ami nemcsak a fenékre, de az egész testre is jó lehet, sőt, padlósikálásra, konyhapult takarításra, de még cipőpucolásra is. (És különben is tudjuk, hogy a túlzott tisztaság gyengíti a baba immunrendszerét... Aki erről vitázni szeretne velem, ne tegye, legyen olyan kedves. Nem vagyok igénytelen, csak nem zaklatom felesleges parákkal a picit, ha már épp kidőlni készül.)

Szakértők állítják továbbá, hogy az idősebb szülők gyermekei nyugodtabbakká, intelligensebbekké válnak. Az utóbbival kiegyezem, a picim kifejezetten értelmesnek tűnik (simán felfogja, hogy nem szabad engem megharapnia, de azért másodszorra is bepróbálkozik, igaz, hogy már kacagva. Mert neki vicces, hogy anyának eltorzul a feje).  De hogy nyugodtabb lenne, azt azért cáfolom. Hajnalban ugyebár felkel és ha nem veszem magamhoz, akkor utánam kotor az ágyon és vagy leesik (ha épp egy perccel megelőztem volna), vagy még idejében elkapom. Azt sem bírja kivárni, hogy befejezzem a vécézést. Mint egy nitroval duplán beoltott csiga nyomul utánam, és mire felállnék, ő már kapaszkodik is. A bugyimba. Ilyenkor szoktam felröhögni, hogy vagy pucéron totyogok ki vele, vagy vállalom, hogy felüvölti az egész családot, mert leültettem a földre. Természetesen vállalom. Másnak is jusson ki a reggeli örömökből, amelyekben amúgy sem szűkölködünk. De ezekről majd egy másik bejegyzésben.

Most mennem kell kiszolgálni Őuraságát. Meg jól szét is puszilgatom (hiszen akárhogy is, de odáig vagyok érte), bízva abban, hogy nem lesz a csókok helyén egy anyajegy sem, vagy nem hozok rá más "rontást". Így negyven fölött. (Azt pedig kéretik nem kiszámolni, hány éves leszek, mikor érettségizik...)