Házátalakítás 30 nap alatt - 24. nap
 |
| Retró járólap. Mennie kell. |
Szokás szerint nem volt egyszerű a vásárlás,
mert némely eladó ismét nem volt a helyzet magaslatán - konkrétan sehol sem
volt. De végül pár száz kiló anyaggal megrakodva sikeresen elkezdhettük ezt a
melós napot is.
Gabi és Isti szokás szerint megint beleadott apait-anyait, így mi sem
lankadhattunk. A férjem dolgozni volt, Anitával tartottuk napközben a frontot. (Szerencsére
anyósom ismét elvállalta Leont.) Végre megint rendesen tevékenykedhettem a
házon. Fel is osztottuk a munkát:
- Gabi a maradék téglasorokat, leomlásokat, illetve az utolsó felesleges ajtónyílást tüntette el.
- Anita összeszedte a folyamatosan lehulló sittet és szünet nélkül takarított bent és kint is.
- Nekem ma végre rendesen kijutott a glettelésből,
- Isti pedig fényt teremtett szinte az összes helyiségben.
Azért csak szinte, mert a fürdőszoba egyelőre kifogott rajta. Az egyik fali
dobozból ugyanis annyi kábel lógott ki, hogy Alien-szerű polipnak tűnt az egész
berendezés. Hát nem is jöttünk rá, hogy melyik vezeték melyik kapcsolóhoz vagy
egyéb áramforráshoz köthető. De megígérte, hogy nem adja fel. Őt nem győzheti
le holmi vezetékes szörny!
Ahogy engem sem a lepke. Ha emlékszel rá, tegnap már említést tettem
róla. Ez nem más, mint egy szép nagy glettvas, amivel gyönyörűen el lehet osztani a
glettanyagot a falon. Kívülről nézve könnyűnek tűnik vele a munka, de csinálva….
Rendes erőkifejtést igényel, hogy a fal ne maradjon csíkos a húzásoktól. És nem
csak karból, ujjból is dolgozni kell. Izomlázam ugyan nincs, de azért érzem, hogy nem
pihentem ma. A munka eredménye viszont minden fáradtságot feledtet. A jól
végzett glettelés után ugyanis tényleg olyanok a falak, mintha már készen is
lennének.
Gabi nagyon türelmesen tanított ma is, hiszen sarokélt is kellett már
glettelnem. Ez pedig plusz eszközöket és odafigyelést igényel. Nem foglak
untatni a részletekkel, elég az hozzá, hogy nem egyszerű munka és még nagyon
sok glettelendő felület van hátra. Remélem, két nap alatt tudok majd végezni
(az anyag bekeverése is idő!), mert csütörtökön jó
lenne már aljzatot kiegyenlíteni. Jelenleg ugyanis botlásveszélyes a konyha a
különböző szintek és a köztük meg nem lévő folytonosságok miatt.
Amikor belefogtunk ebbe az egészbe, nem tudhattuk, mennyi munkát tartogat
nekünk ez a régi ház. A linóleumok nagyon sok meglepetést eltakartak. A
nappaliban lévő ronda rózsaszín tapéta sem árulta el elsőre, hogy ha hozzáérünk,
dől minden. Ahogy a küszöbök sem, hogy mennyire rossz minőségűek. Mondjuk őket
akkor is kiszedtük volna, ha egészségesek lennének. Kell a fenének extra
balesetveszély.
Na, de megint elkalandoztam. Szóval hajtottunk ma, mint állat, mert
délutánra vártuk a CSOK-ost. Amikor Gabiék elkezdtek összeszedelőzködni
(menniük kellett haza), majdnem elsírtam magam. Egyrészt mert nélkülük nem
érzem olyan magabiztosnak a tudásom az átalakítást illetően, másrészt mert annyira
jó volt, hogy itt voltak velünk. Azt hiszem, innentől kezdve újra szorosabbra
fonom a szálainkat. Ma is annyit
nevettünk! Igaz, hogy időnként kínunkban, mert a CSOK-kompatibilitást nem
feltétlenül értük el teljesen. Legalábbis szerintünk. Pár helyen még friss volt
a szürke vakolat, amire glettel nem lehet rámenni, és féltünk, hogy CSOK-os
barátunknak ez nem fog tetszeni.
A biztonság kedvéért az Ytong kisasztalt
megterítettük (kávé, kóla, Panni matek cucca) és még ropit is készítettünk elő.
Ettem is belőle rendesen, mert jelenleg egyáltalán nem tudok odafigyelni a
diétámra... (Ja, a laktóz-tesztemet meg kell ismételni, mert ennél is rossz volt
a kezdő kifújásos értékem…) Anita poénkodott is ezzel rendesen. Rájöttünk, hogy
a legjobb fogyókúra becsomagolt tűzhelyen főzni lepkével és
spatulyával. Garantált siker! Amúgy majdnem elfelejtettük kicsomagolni a fickó
érkezésére. Már felmostunk, egy helyre raktuk az összes szerszámot,
felkapcsoltuk a pilácsokat, beültettük a gyerekeket, mikor rájöttünk, hogy még
ez is hátra van…
Aztán megjött ő, a CSOK-os. Mint a szélvész futkosott megint körbe-körbe.
Jegyzetelt, pittyegtetett, kattogtatott és folyamatosan kérdezett. Én meg
közben végig azon imádkoztam, hogy ne kérjen vizet, mert akkor lebukunk. Tudod,
csak a fürdőben van rendesen bekötve, márpedig ő a konyhát is emlegette
ezügyben. Szerencsére nem volt szomjas, csak éhes. Kapott ropit. Ekkor már
a férjem is bőven velünk volt, így ő is mindent megtett azért, hogy átmenjünk „a
vizsgán”. Becsülettel kapcsolgatta a villanyokat, én magam pedig felajánlottam,
hogy beindítom a fűtést, ha fázna. Szóval jelezgettük rendesen, hogy nekünk
mindenünk megvan, ami a lakható-jelző megszerzéséhez kell. Azt hiszem, végül ő is így
gondolta. Tetszett neki az a hatalmas változás, amit az első látogatásához
képest most tapasztalt. Én pedig nem győztem magamban Gabiéknak és Istinek
hálát adni.
Holnap furcsa is lesz, hogy kevesebben vagyunk. Jó csapatot alkottunk.
Fel is merült, hogy ebben kellene utazni. Én jó segédmunkás lennék, Anita
tökéletes minőségellenőr, a férjem lehetne az anyagbeszerző és az izompacsirta,
Isti a generálos, Gabi pedig a boss. (Bocs, hogy magammal kezdtem, de ezúttal
így jött ki a hierarchia.)
És hogy mi lesz holnap? Meg fogunk pusztulni: egy kis betonvisszavésés a kerítéshez, glettelés
ezerrel (a nappali falai katasztrofálisak még, nem beszélve a hálóról és az
előszobáról) és ami esetleg még belefér. Meglátjuk. Viszont közben dobozolni is kellene már… csak tudnám, mikor.
