Házátalakítás 30 nap alatt - 16-17. nap

Hát, ez az utóbbi két nap inkább kuka... Most kicsit szomorú vagyok. Nem úgy haladtunk, ahogy kellene, és egyre jobban közeledik a költözés napja. 30-án már az új helyen kell aludnunk, és még nagyon nem állunk sehogy sem. Mert mindig van valami gebasz.

Tegnap pölö megint falaztunk. Ezúttal a konyhának azt a falszakaszát, ami eredetileg is konyha volt. (Most már ki van egészítve a volt kamrával is.) Erre pedig azért volt szükség, mert a külső fala csak egy sor téglából lett felhúzva. Nem is figyeltük eddig. Arra pedig végképp nem gondoltunk, hogy télen ezen keresztül ki fogunk fagyni. Nem beszélve a vízvezetékről, amit oda építettek be a vizesek.

Mit volt mit tenni, először be kellett szigetelni a csöveket, aztán muszáj volt a falat is megduplázni. Még sosem csináltunk ilyesmit, de kitaláltunk egy klassz megoldást. (Meg egy áruházi fiú is segített ötletelésben.) Erre a munkánkra egyébként büszkék vagyunk a párommal. A csövet úgy eltüntettük a falban, hogy öröm keresni, és olyan szépen felszigeteltük a maradék helyet is hungarocellel és egy réteg Ytonggal, mintha mesterek lennénk. Az ujjaim ugyan most rohadtul fájnak, de megérte. 

Falazáshoz ugyanis most nem használtam kesztyűt, mert az a betoncipeléskor szétlyukadt. A drága Ytongnak pedig megvan az a tulajdonsága, hogy kissé szúr. Az ötvenedik darabnál viszont már rendesen be is másznak a szemcséi a bőr alá. (Főleg, ha ezt többször 50-nek vesszük, hiszen boltból berakodás az autóba, onnan kirakodás, aztán meg falazás...) Egy kis vér, némi seb még nem is lenne olyan baj, de az a mocsok ragasztóanyag (flexibilis csemperagasztó) benne nagyon tud csípni. Most is úgy gépelek, hogy a simára vakolt ujjbegyeim (épp nincs ujjlenyomatom sem) be vannak ragtapaszozva. Tiszta Jacko lettem. De legalább elmondhatom, hogy véremet adtam a házért.

Persze ma az volt az első dolgom, hogy vegyek egy rendes kesztyűt. Szép piros, majd lefotózom talán. Ez végre az én méretem, így sokkal jobb vele dolgozni. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem vagyok nagy kesztyűs, mert szeretem érezni, amit csinálok. Félő hát, hogy ez is ritkán lesz rajtam.

Ma egyébként nem is kellett, mert nyilászáró-cserét terveztünk. Aki megcsinálta volna nekünk, az csak csütörtökön érne rá, ami késő. Nekiestünk hát mi magunk. Éjjel kismillió videót megnéztünk, elolvastunk minden cikket és ma elhúztunk a praktikus boltba ablakokért. 3 darabra van szükségünk egyelőre, illetve még 3 ajtóra is.

Elég jó áron találtunk nyílászárókat. Bár szerettük volna, ha minden fa, de anyagiak miatt mégiscsak műanyagablakok lesznek. (Az ajtók szerencsére megfizethetők fából is.)

Szóval elmentünk a boltba, nagy nehezen rápakoltunk 2 ablakot a bevásárló kocsira (bazi nehezek), aztán ott álltunk töketlenkedve, hogy hol találunk hozzá szerelős cuccokat. Hiszen miért lenne minden egy helyen?! Ha ablakot akarsz beépíteni, akkor a hozzá való tokrögzítőket a szerszámos részlegen találod, a kilincseit pedig a lapszabászatnál (!). Simán azt hittük, hogy bele van csomagolva az ablakba. Naná, hogy nem. Csak otthon vettük észre, hogy hiányoznak. Nélkülük viszont nem lehet leszedni az üvegeket a tokról a beépítéshez... Irány vissza az üzletbe, amit már amúgy is utáltunk. 

Egyrészt azért, mert senki (értsd tényleg senki) nem értett az ablakbeszereléshez, így rossz csavart akartak ránk sózni. (Hála a jutyubnak, nem dőltünk be.) Másrészt amúgy sem akartak segíteni. Akkorát káromkodott az egyik fickó, hogy ugrania kell miattunk, hogy a páromból is kijött a beszólhatnék egy „Mégis kit kérdezzünk meg? A kinti töpörtyűárust?”-formájában. Aztán a vevőszolgálatnál is vártunk majd 6 percet, mire az öt (!) trécselő vevőszolgálatosból egy valaki hajlandó volt odajönni hozzánk… Én elég jól bírtam türelemmel, a férjem inkább kivonult. (Szerintem megnézte a töpörtyűket.)

Na, szóval így ne vegyetek ablakot. Nem beszélve arról, hogy személyszállító autóval se. Nekünk nincs tetőcsomagtartónk, így elég soká tartott, míg a 2 szerzeményt betuszkoltuk hátra. (Többet meg sem próbáltunk.) Tiszta kabaréjelenet lehettünk, de megoldottuk. Kiszedni valamivel könnyebb volt, na de a felrakása, az volt csak maga a gyönyör. Khm…

Esküszöm, tök egyszerű. Csak nem nekünk. Első lépésben azt kellett kitalálnunk, hogy a fenébe tudjuk leemelni az üveget a tokról. Egy nyíló-bukó ablaknál ez korántsem egyértelmű. A guglin szerencsére találtam egy leírást, az mentett meg minket. (Soha nem jöttünk volna rá magunktól.) Ezek után jött az, hogy átfúrjuk a tokokat. De az istennek nem vitte a fúrószár a műanyagot! Akkor vettük észre, hogy az egész nyílászáró acélmerevítéses. Hát arról nem szólt a fáma, hogy fémfúrószál kell hozzá! Naná, hogy nem volt. A drága szomszédunk segített ki. Onnantól kezdve pikk-pakk megvoltak a lyukak. 

A vízszintes-függőleges beállításokkal megint csak megszenvedtünk, de most pusztán azért, mert a fal össze-vissza van megépítve. Nem a görbesége a probléma, hanem több a vakolat rajta és benne, mint a valamirevaló tégla. Vakolatba meg mégsem rögzíthetünk… Mire kitaláltuk, hogy hol lenne a legideálisabb fúrásszempontból a beállítás, addigra már eléggé feladós állapotban voltunk. De a java még csak azután jött. Hiába sikerült végül pöpecre bepasszírozni az ablakot, és még pöpecebbül kiékelni, a tokrögzítő csavarok sehogy sem akartak belemenni a falba. Pedig az összes videón olyan simán becuppantak… 

Hát igen, ez a régi tégla átka. Holmi mai csavaroknak simán ellenáll. Kőfúrószárunk viszont nem volt, hogy előfúrhassunk. Mert közben kiderült, hogy ebbe a téglába bizony azt muszáj lenne. Na, ekkor döntöttünk úgy, hogy letesszük mára a lantot.

Holnap jön Isti, hoz magával mindenféle szárakat és fúrókat, és megment minket. Remélem. Mert ez most csalódás. Meg tudnánk csinálni, és mégsem…

Ja, és holnap jön egy gázos is átnézni a konvektorokat. Nagyon félek, hogy azt mondja, nem működnek. Több mint egy éve áll már üresen a ház… Ismét szoríts, kérlek. (De ne úgy, mint a CSOK-osnál! Hihi.)

De hogy ne szomorkásan zárjam a bejegyzést, volt valami jó is ebben a két napban:

Elvittük a gyerekeket búcsúba, ahol Anya is játszott. Konkrétabban céllövöldéztem és lőttem is egy bicskát, meg egy pakli kártyát. (A fiam is profi volt, szintén bicskára ment.) Aztán beültünk egy szimulátorba is űrcsatázni, Panni pedig ment két menetet valami istenverte körhintán. Polip a becsületes neve.

Tegnap pedig még az egyik drága nagybácsim is beugrott egy jó adag habart lecsóval és igazi, erdélyi kürtős kaláccsal, amiből persze nem ettem. Mármint a lecsót ma betömtem (hú, de jó volt!), édességet viszont továbbra sem. Főleg úgy, hogy ismét elindult a kilégzéses vizsgálatsorozatom. A laktulózt már kizártuk, szerdán megyek laktózra. Ha csütörtöktől sárga dobozos tejjel iszom a kávémat, akkor tudhatod, mi lett az eredmény. 

De azok a hülye ablakok most jobban izgatnak.

Viszont drága édesanyám még marad pár napot, így talán van esélyünk behozni a lemaradást.