Lehet egy szülő önző? Mert én az voltam.

Tegnap este nem voltam túl jól, ezért végigdőltem a kanapén és kapcsolgattam a távirányítót. Belebotlottam egy C-kategóriás amerikai filmbe, aminek az volt a lényege, hogy egy anyuka összejött egy sokkal fiatalabb fickóval, amiért csesztették is a barátai rendesen. Itt hangzott el valami olyasmi, hogy egy anyának a gyerekei az elsők és nem lehet önző, hogy egy nagyon messze élő pasival "kavarjon". 

Erről jutott eszembe két évvel ezelőtti önmagam és akkori vívódásaim, miszerint mennyire lehet egy szülő (természetesen az apa is) önálló ember a családja mellett, a családi életen belül vagy azon kívül. Röviden: mennyire gondolhatunk magunkra.

Egyértelmű, hogy az otthonról hozott mintáink rengeteget számítanak, de nem garantált, hogy a követésük vagy épp a csak-azért-is-nem követésük sikerrel kecsegtet.

Nos, nálunk apu teljes mértékig szabad volt: dolgozott, focizott és ha ráért, példás családi életet is élt. Anyu mondta nekem később mindig, amikor éppen valamelyik párkapcsolatomban szorultam szülői támogatásra, hogy "ha a férfinek olyan hobbija /elfoglaltsága/szenvedélye van, amiről nem tud lemondani, akkor ne fogd őt vissza, hanem tarts vele". Ebből adódik, hogy törpe korunktól kezdve kint voltunk édesapám focimeccsein és több sportközvetítést láttunk a tévében, mint mesét. (Hozzá kell azért tennem, hogy annak idején csak a Vasárnapi matiné és a napi egy Esti mese keretén belül sugároztak gyerekműsort.)  

Anyutól tehát azt láttam, hogy maximálisan elfogadja édesapám szenvedélyeit, ő maga pedig a családért és a tanításért élt. Ahogy cseperedtünk, úgy finomultak a szerepeik és úgy olvadtak egybe. Ma már apu csinálja a legistenibb húsos kajákat és anyu is eljár sportolni. Mindketten nagyon aktívak, önállók, de mégis egyértelműen összetartozók.

Szóval, én ezzel a modellel a fejemben és a szívemben hagytam el a szülői házat és megfogadtam, hogy én is ilyen életet fogok élni.

Na, ez volt a hiba. Mert hiába tudtam, hogy ritkaság számba megy az olyan házasság, mint a szüleimé, én ezt nem akartam elhinni.

Többször utaltam már arra, hogy nem voltam éppen szerencsés a párkapcsolataimban, de vallom, hogy ezek nélkül ma nem tartanék ott, ahol.

De hogy ne menjek túl messzire az eredeti gondolatmenetemtől, miszerint a szülő mennyire lehet önző, röviden vázolom, hogyan is jutottam el magam is eddig a kérdésig.

Egyedülálló anyaként neveltem épp a gyermekeimet, akik elég hamar megszokták az új felállást. A lányom imádta a suliját, a kisfiam ovis volt, egy klassz albérletben laktunk és megvolt mindenünk, amire szükségünk lehetett. Nem éltünk soha nagy lábon, most sem tudtunk kirúgni a hámból, de ez egyikünket sem zavart. Szóval jó volt. Én újraéltem ifjúkoromat, olyan voltam, mint egy "börtönéből szabadult sas". Koncertekre is eljutottam, buliztam, ismerkedtem, dolgoztam és mindenekfelett szerettem a gyerekeimet. Ekkor hozta elém a sors a Kedvesem, aki most már a férjem is. És ekkor estem igazán kétségbe.

Az nem volt kérdés, hogy szeretnénk együtt lenni, az viszont igen, hogy hol. Pont, mint ebben a hülye fent említett filmben. 

Volt munkám (még épp...), megszoktam a fővárost, imádtam, hogy rengeteg ingyenes gyerekprogram van, voltak szülőtárs-barátaim és a gyerekeim is elégedettek voltak.  

Ilyen háttérrel kellett döntenem: vagy választom a vidéket azzal a férfival, akit úgy érzetem, nekem küldtek fentről, vagy választom a gyermekeim boldogságát, ami nem is biztos, hogy az. (Mert hogy a lányom hallani sem akart a költözésről vagy arról, hogy másik iskolába járjon.)

Mindkét oldal mellett bőven voltak érvek. Még egy általános iskolai osztálytársam is eszembe jutott, akik Budapestről költöztek annak idején Demecserbe, aztán másfél év múlva meg már vissza is, mert még sem volt nekik jó... Ez pörgött az agyamban, és természetesen az, hogy választhatom-e a szerelmet anyaként egy olyan kapcsolat-káoszos múlttal, mint az enyém. Hiszen az, hogy ismételten rosszul dönthetek, de ezúttal a gyerekeim életét is tönkre tehetem, vészesen fenyegető veszélynek tűnt.

Akkoriban jártam pszichológushoz, kineziológushoz, faltam a könyveket, meditáltam, Ji-King-eztem, miegymás, hogy választ találjak. Még a kislányom osztályfőnökével is beszélgettem, hogy szerinte van-e jogom a gyerekeimet kiszakítani ebből a közegből.

Nagyon nehéz időszak és nagyon nehéz döntés volt. Ami miatt végül mégis a nehezebb utat, azaz a költözést választottam, az maga a párom hozzánk állása volt. Mert a gyerekekkel hamar megkedvelték egymást, és bár a lányom továbbra sem akart költözni, legbelül éreztem, hogy sokkal nagyobb szükségük lehet egy igazi családi fílingre, mint egy klassz osztályközösségre, ami két év után úgyis felbomlik. 

Ráadásul mindenhonnan azt kaptuk, hogy menjünk, induljunk és ne maradjunk. Mert a kicsiknek az a legfontosabb, hogy a szülő jól legyen, még ha ez nem is látszik. 

Sok átsírt éjszaka van mögöttünk, rengetek küzdelem, gyerekpszichológus, újra és újra felmerülő gyötrő kérdések, de valóban igaz, hogy az idő segít. Mert mára a kislányom egy nagyon boldog csemete, aki egy napot sem hagyna ki az új sulijában, a kisfiam a hobbijainak élhet, a férjem azt teheti, amihez kedve van és ott, ahol szeretné, én pedig élhetek a családomért és szabad vagyok velük, mint a madarak a demecseri kertünkben.

És igen, kellett, hogy ezegyszer önző legyek és felmerjek vállalni egy hosszútávú döntést, még akkor is, ha hiányoznak a szülőtársak, a gyorsan elérhető programok és az a mozgásszabadság, ami Pesten adott. (Itt minden kocsihoz kötött, én pedig nem vezetek.)

Összefoglalva azt tudom javasolni, hogy ne rövidtávon gondolkozzunk, még ha nem is tudhatjuk, meddig élünk. Merjünk magunkra is gondolni, de mindenképpen úgy, hogy az a gyermekeinkre nézve is jó döntés legyen.  Hosszútávon.