Kapunyitás előtt, avagy a szülésre sem lehet rápihenni

Eddig azért szerettem a februárt, mert rövid, a tavasz előszele és viszonylag nyugis is. Na jó, van benne egy farsang, de azt még valahogy túl lehet élni. Persze tévedni emberi dolog, hisz tegnap belém szaladt egy gyilkos galóca, ami ugyebár mérgező, aztán majd' feldöntött egy óriási bohóc és még Darth Vader is rám lehelt. Fél négykor úgy döntöttem hát, ideje továbbállni, mert ennyi életveszélytől még a végén megszülök.  És különben is várt még rám a vacsorafőzés.

Táncos lábú cowboyommal és önmagát adó lányommal megbeszéltük, hogy öt órakor elindulnak ők is haza, aztán együtt várjuk gyertyafényben a szülinapos ház urát. (Magamban pedig imádkoztam, hogy el bírjam készíteni a friss ünnepi menüt.)

Az idei február tehát minden, csak nem nyugis. Végül is teljesen normális, hogy egy mindjárt szülő nő ne felpolcolt lábbal döglődjön a kanapén, hanem egyrészt gyorsan férjhez menjen, aztán készülődjön a farsangra, ahol a legnagyobb kihívás a cowboy-kalap megszerzése volt. Pedig sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz eljutnom a három házszámmal arrébb lévő anyatárshoz. Vagy ő rohant, vagy én nem bírtam mozdulni sem, vagy dokinál voltam, vagy ő dolgozott. Aztán még mondják, hogy vannak semmittevő anyák... De a lényeg, hogy egy hét alatt ezt is összehoztuk. (Örök hála neki.) Kíváncsi vagyok, a visszaadás is ilyen "flottul" zajlik-e majd.

De nézzük tovább. Farsang napján - mint említettem - még egy családi szülinapozás is befigyelt, és mivel ez egy fontos ünnep a számunkra, kizárt, hogy rendelt kaja legyen. Még jó, hogy a suli mellett van egy bolt, így két hastáncos produkció között kimehettem májért és csirkemellért.

Mire az ünnepelt este hétre hazaesett a 12 órából, mindenki hullafáradtan, de annál vidámabban ülhetett asztalhoz. Aztán uzsgyi az ágy, mert még mindig nincs vége a megpróbáltatásoknak. Mára egy cuki kis műtét adódott, ami miatt lehet izgulni pár napig, de utána végre kiadhatom az ukázt a kisbabámnak, hogy jöhet. 

Már 3,3 kg, tulajdonképpen életkész, az ultrahangok szerint makkegészséges, és különben is el akarom már kezdeni a diétás bloghónapot. (Nem kell megijedni, természetesen megvárom, hogy legyen bőven tejem is hozzá.) Apropó makkegészség. Tudtátok, hogy ugyan biztos eredete nincs a kifejezésnek, de nagy valószínűséggel a külterjes sertéstartással hozható kapcsolatba?

Úgyhogy azonnal módosítanám is az előző mondatot nem a babára, hanem anyára vonatkoztatva. Mert bizony már 25-26 kiló plusznál járok és időnként úgy érzem, sose lesz vége. A múlt héten ismét emeltük a hormonadagomat, mert a pajzsmirigyem sehogy sem akar normalizálódni. A dokim szerint persze nem kell sírni, a hormon nélkül akár 40 kilót is felszedhettem volna. Tény, hogy szélviharban nincs nálam stabilabb élőlény a világon, de egy farsangi kavalkádban a frissen ugrándozó virágtrollok elől kitérni már nem tudok.

Szóval jövőhéttől adtam engedélyt a kicsinek a világrajövetelhez, mert szeretnék még vagy két napot alvással is tölteni, mielőtt legalább három évig újra nem pihenhetek rendesen. És most itt, helyben ünnepélyesen fogadom, hogy soha nem leszek kismama-blogger, mármint, ami a majdani témáimat illeti. Hisz úgyis bőven lesz miről írnom: előttem van még az összes papírom átíratása, a CSED és egyéb nyalánkságok ügyintézése, és valamikor megosztom veletek a KLIK és az OEP közötti anomáliák negatív hatásait is. Mert bizony emiatt legutóbb is csak 46.000,- Ft fizu ütötte a markomat. Talán azt gondolták ők is, hogy a február rövid, a tavasz előszele és viszonylag nyugis is.