Miért nem merjük smink nélkül vállalni magunkat?

Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Így tanultam a középiskolában. Azóta is egyetértek ezzel a kijelentéssel. Egyedül akkor gondolkodom el mélyebben a mondat jelentéstartalmáról, ha a női szépség vs. férfiúi elvárás (vagy fordítva) csatározásába kerülök, vagy ilyen témájú cikkeket olvasok. Mert a női/férfiszépség szerintem nagyon más tészta. Kapásból ott vannak az elvárások. Mindkét fél részéről. A fiatal lányok elvárják, hogy a srácok jól nézzenek ki, legyen széles válluk, izmos hasuk, lehetőleg a lábaik is kidolgozottak legyenek (vagy legalább annak tűnjenek) és igenis legyenek jóképűek. A fiatal fiúk elvárják, hogy a lányok legyenek csinosak, karcsú derekúak, formás, izmos hátsóval bírjanak és a lábaik makulátlan minőséget képviseljenek, természetesen szőr nélkül. Ha mindezek megvannak, akkor ezen belül már mindenkinek lehet más a szép.

Az én férfi szépségideálom életem során folyamatosan változott. Mindig egy picit. Csitriként a sima bőrű, szőke, kék szemű, magas és vékony fiúk tetszettek. Főiskolásként már mindegy volt a hajszín (micsoda hülyeség egyébként az, hogy ez is szempont lehetett…), a lényeg csak annyi volt, hogy magas legyen és vékony, ám továbbra is sima bőrű. Felnőtt nőként már nem zavart némi borosta és egyéb szőrzet sem, de a magasság és vékonyság kérdéséből nem adtam lejjebb. Sokszor számon is kértem magamtól, mi jogon? Hiszen jómagam csak 166 cm vagyok és cseppet sem a vékony testalkatú nők táborát gazdagítom bolond lényemmel. Mégis ahhoz ragaszkodtam, hogy a férfin ne legyen egy deka felesleg sem. Valamiért taszított a legkisebb hájréteg is. Gondolom, ez a baromságom – azon túlmenően, hogy pusztán külsőség – tulajdonképpen tükör volt magamnak. Csak nem bírtam belenézni.

Anyaként már nagyon máshogy állok a férfiakhoz. Nem, nem lett mottóm a csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél-baromság, viszont tényleg áthelyeződött a főhangsúly a belsőre. Ezt felesleges is kifejtenem, mindenki tudja, hogy külső szépségjegyekre nem lehet boldog családot alapítani. Az pedig, hogy nekem éppen mi tetszik meg egy férfiben, személyenként változó. A férjem nézésétől az első randevúnkon, amikor végre úgy igazán bele mertem nézni a szemeibe, ténylegesen elaléltam. Most sem felejtem el azt a pillanatot. Nem tudom, veletek volt-e már ilyen, de abban a minutumban nem a szemét vagy a pupilláját vagy a pilláit, hanem őt magát láttam meg. Őt, akit még csak öt perce ismertem. Érdekes volt átélni, főleg, hogy addig ilyen még soha nem történt velem. Azt hiszem, túl sokáig csak felületesen tudtam szeretni. Innentől kezdve azonban teljesen mindegy lett volna, ha a párom 250 kiló vagy testi fogyatékkal élő, vagy mittomén, milyen. Bevallom, egyáltalán nem is “vizsgáltam” tovább. Tudtam, hogy ez a kapcsolat ezzel a férfivel kell nekem. Még ha azóta fogunk fehérjének kimutatása többször is kölcsönösen sírba kerget bennünket. Mert csak a Hamupipőke mesék érnek véget azzal, hogy csók, mosoly, boldogság, holtomiglan.

De visszatérve a külsőségekre. Azok továbbra is fontosak maradtak, csak éppen hogy magamat illetően. Mert most már abba a bizonyos tükörbe és az igaziba is többször belenézek, és el kell fogadnom az időt. Azt az időt is, ami a mostani lefogyásomhoz kell – továbbra is szépen haladok, csatlakoztam egy programhoz is, tehát csak is előre a lenini úton -, és azt az időt is, ami ráncossá teszi a bőröm, vagy ami a gravitációt erősíti, és nincs az a facelift-krém, ami ezen segíthetne. A fotók sokszor hazudnak, ha úgy akarom. Írtam már erről, nem ismétlem önmagam. De csak én és a családom tudjuk, milyen is vagyok valójában. És ez sokszor piszkálja a csőrömet. Kifejezetten zavar, hogy máshogy látnak az emberek, mint amilyen vagyok. Szépnek “kell” lenni, pedig sokkal kényelmesebb smink nélkül. Alapsmink nélkül is. Ugyanakkor időnként az is zavar, hogy "üres" arccal már nem azt látom a tükörben, mint fősulis koromban, ahol az akkori partnerem külön kért, hogy ne is sminkeljek. Az idő, a fáradtság, a nagy betűs mindent megélés tényleg nyomot hagy. De mostanra elfogadtam.

Viszont éppen megfordult a kocka. A férjem kifejezetten szereti, ha ki vagyok festve és meg is szokott kérni rá, ha megyünk valahová, hogy dobjak fel valami egyszerű szépítőt. Ekkor telepedik a kisördög a vállamra és folyamatosan duruzsolja, hogy biztosan nem tetszem neki natúrban. És akkor már el is megy a kedvem az egésztől, mert pont ott járok, hogy már megbarátkoztam a fejemmel, hogy simán kimegyek alapállapotban is az utcára, erre tessék.

A testemet magam miatt fogyasztom, mert akkor vagyok „komfortos”. De az arcomat nem tudom fiatalítani (műtétek kizárva), csak elfedni. Vajon jó ez? De tényleg, miért sminkelünk?  (A történelmi hátteret ismerem.) Azért, mert akkor szebbek vagyunk, ezáltal magabiztosabbak, és könnyebben vesszük az akadályokat? Vagy mert tetszeni akarunk másoknak, a világnak vagy csak magunknak? De aki elfogadja magát, sőt, biztos van olyan is, aki smink nélkül is nagyon tetszik magának, az miért? Mert elvárás? Mert szokás? Mert az a szép (értsd úgy, mint fent)? És akkor nem hazugság ez az egész?

Én szeretek szép lenni, és sminkelni is. De nem mindig és nem minden áron. Viszont ha fotó várható, szinte biztos, hogy nem szerepelek rajta „csupaszon“, mert tudom, szebb vagyok kikenve. Aztán jönnek a bókok, én meg becsapásnak érzem az egészet. Ezt csak az utóbbi pár évben gondolom így, viszont egyre erősebben. Talán a szépségipar hatása, talán csak az internetes világé. De egyre frusztrálóbb ez a környezet, ahol már lassan senki sem az, aki. Kissé skizó világ. Én meg úgy érzem, szókimondás ide, önfelvállalások oda, mindenki csak hazudik. Tudom, a lájkok miatt tesszük, meg önigazolásként, tisztában vagyok az egész pszichológiájával, csak zavar, hogy nem tudom, hová vezet mindez.

10 éves a lányom. Posztolgat, instázik. Féltem őt. Vajon hogyan fogja tudni, ki is ő valójában, ha egy ennyire külsőségeken alapuló, online világban nő fel? Hogyan adjak én neki jó tanácsot a külsőségek kezeléséről, ha jómagam is kezdek elveszni benne. Mert nekem az őszinteség, azaz a nem machinált, nem szűrt fotók lennének az igaz út, mégsem bírok ilyen “egyszerű” lenni. És itt nemcsak a netre gondolok. A valódi világra is, ahol felöltözünk szépen, ahol mutatjuk a jó oldalunkat, akár a boltban, akár a buszon, akár a szomszéd Béla bácsinál. És csak itthon engedjük el magunkat. Ha egyedül vagyunk. Mert a gyereknek is kell egy minta, a férjnek is kell egy jó nő, és a tükörnek sem árt, ha néha szép dolgokkal foglalkozhat.

Egyszerűbben szólva, fáraszt a szerepjátszás. Én olyan vagyok, amilyen: időnként hisztis, házsártos, tomboló, duzzogó, fáradt, nyűgös, de alapjáraton nagyon kedves, szeretni tudó, vidám és boldog. Csak a smink szerepét nem bírom beilleszteni ebbe a sínpárba.

Mindenesetre most kidobtam az összes, ezeréves mékápomat és életemben először vettem egy majdnem komplett, új szettet. Aztán másnap kipróbáltam az összeset és készítettem egy fullsminket. Le is fotóztam. Nagyon nagy a különbség. Években mérhető. (Főleg, ha még frizurát is csináltam volna hozzá...)

Persze ez nem új hír, tele van ilyenekkel a net, csúfolva a sztárokat és pici önbizalmat adva ezáltal a kisebbrendűségi komplexusban szenvedő tiniknek. Amikor a babám így meglátott, azonnal felvette a csodálkozó arcát és sokáig le sem vette. Aztán persze elkezdett nyűgösködni, és akkor jöttem rá, hogy „basszus, sétaidő van”, ki kell vinnem a szabadba, különben szétordítja a házat. Játszós nadrágban és egy szürke topban futottam le babakocsival a hátsó udvarra, hogy senki meg ne lásson. Hülyén éreztem ugyanis magam totálisan kisminkelve, féldagadtan egy kánikulai délelőtt. Mert nem volt indokolt az arcdekor.

És ez felvetette azt a kérdést is bennem, hogy mikor is van tényleg helye a sminknek? Mindig? Vagy csak alkalmakkor? És mi van a köztes időben? Felvállaljuk-e még az arcunkat a természetes valójában? (És most nem DTK-ra gondolok.) Én úgy látom, egyre kevésbé.  Mert akkor jönnek a beszólások, a szégyenérzet (!), s a legtöbb mai fiatal lány - de akár az én korosztályomat is mondhatnám - már mozdulni sem mer festék nélkül. És ez szerintem nagyon nincs így jól.