Anya legújabb bénázásai
Na most, ugye, van az,
hogy anya tornázik. Egy programhoz csatlakoztam, ami a speckó diéta mellett
heti négyszeri tornát és egy kardiónapot ír elő. Eddig oké is. A diéta közel
áll hozzám, a két pihenőnap is a héten, csak hát a tornával gondjaim voltak.
Nem a kivitelezéssel, vagy a nehézségi szinttel (nulláról is simán meg lehet
csinálni, ha az embert nem zavarja, hogy közben Niagarát játszik), hanem a hangerővel.
Nem, nem zenére kell csinálni. És nem, senki nem ordítja közben vinnyogó egér
hangon egy videón, hogy ez az, nagyon jó, bírod még, na még egyet, nem adjuk
fel. Hanem az általam okozott hangokkal.
Csak hogy érthető legyen:
van ugyebár a négyütemű fekvőtámasz. Mindig is utáltam. A gimiben fél perc
alatt minél többet kellett megcsinálni belőle, és az alapján kaptuk a jegyet.
Ötös voltam tesiből, ez is ment, de állandóan a pokolba kívántam a gyakorlatot.
Itt meg kapásból ez fogadott engem. No, nem baj, gondoltam, ez a jóisten édes
bosszúja az összes felszedett zsírpárnáért, essünk neki. Szinte szó szerint ez
lett. Akkorát döngött ugyanis a padló az első ugrásomnál, hogy megijedtem. Nagyobb
baj, hogy az alvó gyerekem is. Gyors popsiütögetés, sziszegés, baba
visszaaludt.
Gondoltam, megyek inkább
a konyharészbe, ott úgyis csempe van, hátha az tompít. Hát tompított, ja, de
nem a hangerőn, hanem a lelkesedésemen, mert ott sem voltam szebb egy éppen
megszületett kiselefánt felállási kísérleténél. És valljuk be, az állatka
legalább cuki ilyenkor. Nem maradt más, mint hogy az első két hétre
bojkottáltam a négyüteműt és kiváltottam egy plankkel. A többi feladattal úgy-ahogy
elboldogultam, és becsülettel végig is nyomtam az előírt adagokat.
Boldogan, mínusz két
kilóval és további mínusz kilenc centivel vártam a 3-4. hét új gyakorlatsorát.
Hát nem ott is ott volt ez a mocsok négyütemű? Tudtam, most már nem úszhatom
meg. De mi legyen az alsó szomszédokkal, akik tuti hallanak lent mindent, és
amúgy sem szeretnék nekik plafonfelújításért fizetni? Úgy döntöttem hát, lemegyek
hozzájuk és szólok nekik, anya ezerrel fogyózik, de előtte még be akartam
fejezni a napi penzumot. 20-25 perc, talán nem lesz gond. Egyedül a pici ébredt
fel az utolsó két gyakorlat előtt. (Naná!) Sok lehetőségem nem volt, kikaptam a
kiságyból mintegy súlyzó gyanánt és átrepítettem a babakocsijába. Hatalmas
vigyort erőltettem magamra, pedig esküszöm, már az arcizmaim is fájtak, és
elkezdtem az imitált ugrókötelezéses feladatot. El lehet képzelni, ahogy
izzadtan, csatakosan, óriási kényszervigyorral, hangosan számolom a kilencven
másodpercet, hogy a kicsinek eszébe se jusson sírni. Szerencsére nevetett, csak
én nem, mert tudtam, hogy 30 kitörés még hátravan. Ami egyrészt nagyon tud
fájni, másrészt sokáig tart, harmadrészt pedig, ha ahhoz is vigyorognom és
hülyéskednem kell közben, félő, hogy a látványtól szívsinfarktust kap a kölyök.
De anya – mint tudjuk – a nemadomfel-típus, és nekiesett az utolsó körnek.
Ilyen kreatívan még
biztosan nem tornázott senki a világon! Volt itt közben bábozás, énekelve számolás
(oké, oké, hörögve inkább) és persze hatalmas nyögések (mondjuk, ezek
önkéntelenek voltak, de ez tetszett neki a leginkább). A lényeg, hogy
mindketten túléltük, úgyhogy jöhetett az alsószomszéd. Már csak azt kellett
eldöntenem, mivel is kezdjem a mondandómat: a négyütemű fekvőtámasszal vagy a
véletlenül a száradó ruháikra kiborított légkondis vízzel. Mert természetesen
sikerült előtte egy jót bénáznom a vödörrel…
Bűnbánó arccal, karomban
a gyerekkel – tuti recept – vonultam le a lépcsőn és bekopogtam. Anyatárs
karján a saját babájával – ő is ismeri a receptet – végighallgatott és
felnevetett. Eddig azt hitték, hogy időnként csontra tekerem a basszust és
valami tuc-tuc zenét hallgatok, csak azt nem értették, miért szól olyan
furcsán, puffanóan. Most már legalább tudják, mondta, és biztosított róla, hogy
ki fogják bírni. Már csak nekem kell kitartanom még kilenc hétig.
