Anyából egy nem elég

Így érzem mostanában. Nagyon rosszat álmodtam ugyanis: a nagyobbik fiamnak balesete volt. Óriási gyomorgörccsel és sírva ébredtem. Azóta jó pár óra eltelt, de nem bírtam kiverni a fejemből a képeket. Pedig első dolgom volt reggel, hogy írjak a lányomnak, rendben vannak-e. (Apás hetük van, öt napja nem láttam őket.) A férjem azt javasolta, próbáljam meg kitalálni, mi lehet az álmom oka. Azt mondta, menjek a mélyére, lehet, hogy lelkifurdalásom van, mert a baba mellett nem jut annyi időm a többiekre, mint szeretném. Szót fogadtam. Egy perc múlva pedig megint sírtam.

Igen, valóban lelkifurdalásom van.

Amikor megszületett a második gyermekem – szinte napra pontosan két évre a lányom után – elhatároztam, hogy ugyanannyi időt leszek vele, mint az első gyermekemmel. Ezért a kislányomat kétéves kora után bölcsibe adtam (akkor még nem kötöttek bele, hogy otthon vagyok), így a nap nagy részét csak a fiammal töltöttem. Minden jó is volt így. Panni szívesen volt társaságban, fantasztikus nevelőnője volt, egyedül csak azt nem szerette, hogy mindig hason kellett elaludniuk a fekvőhelyükön. Reggel a picivel együtt vittem, délután a picivel együtt hoztam, még a beszoktatásakor is ott volt velünk a kisfiam másfél-két hónaposan, így nem alakult ki semmilyen testvérféltékenység sem.

Klassz időszak volt, sokat voltunk együtt hármasban is, de még fontosabb volt, hogy eleget foglalkozhattam a második gyermekemmel is. Azóta eltelt nyolc év. A nagyobbak már nem ragaszkodnak annyira hozzám, hogy minden pillanatban együtt legyünk, így bátran bevállaltam a harmadik gyerkőcöt. De lehet, hogy tévedtem őket illetően? Pedig feltűnhetett volna, hogy a leckéjüket is mellettem írják meg a nappaliban, hogy a játékaikkal is inkább az étkezőben játszanak és szinte soha nem ülnek le a saját asztalaikhoz a szobájukban. Továbbra is kell esténként mesét olvasnom a fiamnak, és minden lefekvéskor megkérdezi, hogy bejövök-e még egyszer?

Én mindig be is megyek, de addigra már alszik. Mindegy, hogy három perccel villanyoltás után, vagy később nyitok-e be hozzájuk. Éppen ezért másnap szóvá teszi, hogy hamarabb nézzek rájuk vissza, amíg még fent van, mert hiányzom neki.

Amikor terhes voltam, nem tudtam már leülni az ágyára (emeletes ágy alsó része, számomra elég szűk bejárati lehetőséggel), ami mindig elszomorította, de nagyfiú lévén, elfogadta. Ha én nem, akkor majd ő mászik ki hozzám, amíg mesélek vagy jóéjtpuszit adok.

Szóval megszületett a picike. Mivel nálunk alapelv, hogy kimondjuk, ha valami gondunk van, többször is beszélgettünk arról, mi fog megváltozni. Ekkor adták tudtomra, hogy félnek, tudok-e velük is majd foglalkozni. Szerencsére jó szervező vagyok, meg be is vonom őket mindenbe, így úgy láttam, nincs probléma. Imádják az öccsüket, szívesen vannak vele, csak az tűnt fel, hogy a fiam nem mozdul a közelemből. Egyedül nem akar játszani (a leányzó ugyebár nem mindig partner), inkább bekapcsolja a tévét és mesét néz, mert addig is egy légtérben vagyunk.

Amikor elváltam az első férjemtől, akkor is nehezen ment neki, ha el kellett tőlem mennie. Sokszor sírt, hogy nem akar. Nagyon összenőttünk. Most már nincs hiszti, nincs naponta hazatelefon, de mai napig számolja a napokat a visszajövetelig, holott jól érzi magát ott is.

Minden látszat ellenére azonban sokat önállósodott. Legnagyobb vágya volt, hogy egyszer egyedül mehessen el a suliba (és ne a tesójával), de nem engedtem. Most azonban a focitábor ideje alatt nagy lépésre szántuk el magunkat: szabadutat adtam neki, miközben szétizgultam az agyam. (Ő nem tudja, de én felhívtam az edzőt, hogy odaért-e, meg kértem, hogy majd indítsa is el időben). Biciklivel közlekedik a városban, a sportpálya így csak 10 percre van, de mégis csak egy városról beszélünk, ahol zebrán is át kell menni, meg anélküli utcákon, és különben is annyi barom ember él a Földön. Van is családi jelszavunk, meg mindenféle egyezségünk az idegenekkel kapcsolatban, de láttam én már rengeteg videót arról, milyen könnyen el lehet csábítani a kisgyerekeket… Szóval féltem. Bezzeg a fiam a táborban fűnek-fának eldicsekedett azzal, hogy ő egyedül ment aznap és egyedül is jön haza, és mindenki csodálkozva és irigykedve hallgatta – állítólag. Mindenesetre ragyogó és büszke arccal (nem mellesleg épségben) lépte át aznap délután a küszöböt. Az önállóság eme lépcsője sokkal boldogabbá tette, mint hogy aznap gólt is lőtt.

De utána odabújt hozzám, sőt, be is ült az ölembe (majd összeszakadtam…), megpuszilt és elmondta, mennyire szeret. Majd megkérdezte, hogy ugye, ma is lesz esti mese?

Ilyenkor mindig tudatosul bennem, hogy nagyon kicsi még, bármilyen nagynak is látszik. Hogy ugyanannyi törődésre és szeretetre van szüksége, ha nem többre, mint korábban. Csak most valahogy nem megy olyan flottul a szervezés. Mert a pici a legrosszabbkor sír fel, vagy kakil be, vagy lesz éhes, vagy bármi, így szinte mindig meg kell szakítanunk egy-egy játékot, beszélgetést, filmet vagy olvasást.

Igyekszem hát fordítani a dolgokon. Mostanában a fiam olvas nekünk esti mesét, hozza a bébikaját a hűtőből, csinálja nekem a kávét vagy a szendvicsemet, esetleg sétál a hátamon és megmasszíroz, mert annyira szeretne velem törődni. (Ezt mondta legalábbis.)

Én pedig sírok, mert tényleg nekem van lelkifurdalásom, hogy már nem fér az ölembe, és hogy már nem tudok csak és kizárólag neki szentelni egy napot. Hogy nem bírok klónozódni, többszörös lenni. Lopom az időt, ha a kicsi alszik, és elővesszük a rugós focit, vagy nyomunk egy Fekete Pétert gyorsan, de a félszememnek mindig a picin kell lennie.

Egyszer beszélgettem is vele erről, mire csak annyit mondott, hogy „Anya, semmi baj”. Aztán hozzá tette, hogy a kicsi még kicsi, most nagyobb szüksége van még rám, és amúgy is olyan cuki, ne aggódjak. De úgy látszik, ez az álmomban sem hagy békén.

Fel is hívtam hát a szörnyű ébredésem után egy órával, hogy halljam a hangját és meggyőződjek róla, tényleg rendben van. Ő nyugodtan és vidáman elmesélte a napjait, majd csak annyit kérdezett:

Hány nap is van még hátra, míg találkozunk?

Ezt a szívet a lányom készítette nekem egyszer. Szegekből. Találó.