Házirend itthonra? Igen!

Nemrég említettem, hogy mennyire kikészítenek időnként mindennél jobban szeretett csemetéim és hogy muszáj újra erőskezűnek lennem. Ráadásul ez a robotanyaság is elég leszedált állapot és félő volt, hogy elszalad mindenkivel a csikó. Hát visszamentem a régmúltunkba, amikor még volt otthon egy “csillagos” táblánk.

Tudni kell, hogy az anyalétem három szakaszra osztható. Az első az volt, amikor még teljes, “normális”, apa-anya-két gyerek harmóniában éltünk. Aztán jött az anya egyedül neveli a gyermekeit-korszak, és van a mostani mozaikcsaládos. Természetesen ez a legizgalmasabb és a leginkább meglepetésekkel teli időszakom, ugyanakkor a legtöbb logisztikát megkövetelő is. Pedig már a második korszakomra is azt mondtam, ha én nem kapok anyalogisztikai emlékplakettet, akkor senki, hiszen a napi 8-10-12 órás multilét mellett egyedülállóként egy ovissal és egy kisiskolással nagyon nem volt egyszerű az élet. Most azonban más nehézségekkel kell szembe néznem, tehát átemeltem az “ideális család”-életszakaszom rendszabályozási ötletének alapját: igenis, legyen egy házirendünk.

Anno a tábla inkább értékelőfal volt tele csillagocskákkal, matricákkal, és egy-két feladattal. Este pedig a meseolvasás előtt összeültünk és mindenki elmondta, hogyan “teljesített” aznap: bevetette-e az ágyát, felöltözött-e egyedül, evett-e rendesen, játszott-e sokat, stb. Nagyon szerettem azokat az estéket, mert egyrészt önismeretre is tanította a gyermekeimet, másrészt megfelelő önértékelésre, és nem utolsó sorban rengeteget megtudtam én is róluk és a napjukról közben.

Ma már nem igénylik a csillagokat és a matricákat, annál inkább a jószót, az ölelést, a nyilvános dicséretet. Én pedig a nyugalmat. Leültünk hát közösen és csináltunk egy saját szabályrendszert itthonra. Fő mottó: Értékeljük, amink van!

Azt vettem észre ugyanis, hogy szépen lassan elszalad a gyerekekkel az a bizonyos csikó, és míg régen nagyon tudtak örülni annak, ha hetente egyszer választhattak maguknak a teszkóból valami finomat, mostanra már nyavalyognak, ha ez nincs így minden nap. Való igaz, ha mindent megkapunk, eltűnik a varázs, az öröm, a boldogság, az elégedettség. Ebben a világban pedig egyre inkább ez a jellemző. Nap nap után jelennek meg az újabb és újabb kütyük, játékok vagy reklámozott édességek és egyre jobban belesulykolják a gyerekekbe, hogy mindent akarjanak. Lehetőleg egyszerre. Gondolom, ez régen is így volt, csak akkor még nem volt ennyi minden. Most viszont van, a gyermekeim pedig elkezdtek mindent készpénznek venni: a különböző programokat (ma nem megyünk sehová?), az apró meglepetéseket (ma nem vettél semmi finomat?), az itthoni nyári lazulást (tényleg muszáj lefeküdni??), stb.

Gondolom, ez másnak is ismerős lehet. Én viszont kétségbe estem, mert világéletemben arra voltam büszke, hogy az enyémek nem követelődzők. Tény, hogy nem is tudtam nekik annyi mindent megadni, mint most, hogy újra családban élhetnek, de akkor is. Be is jött a negatív papírforma. Ezekből adódóan egyre több volt itthon a sértődés, a nyafi, a pofavágás (mert azért nem engedtem a sok lúdnak), és én percről percre szomorúbb lettem. Eddig.

Négy napja vezettük be a régi-új rendszert, és már most boldogság van. Részemről legalábbis mindenképp.

És akkor álljon itt a mi kis házirendünk:

1. Nincs vita! Nincs árulkodás! Nincs sóhajtozás (nyafi, pofavágás)!

2. Sok mosoly! Önálló játszás! (Ez utóbbi azért kellett, hogy ne vesszenek össze azon, ki mit akar játszani. Ideje megtanulniuk akár egyedül is szórakozni. Azóta majdnem békésen tudtak együtt legózni is…)

3. Naponta legalább 1 óra a szabadban.

4. Minden nap olvasni 30 percet. (Ez rájuk van bízva, hogy mit, mindenesetre könyvben nincs hiány. De nem zárkózom el az online cikkek olvasásától sem.)

A többi pont a házimunkára és a kütyüzésekre vonatkozik elsősorban, így tételesen felsoroltuk azokat a teendőket, amelyeket ők is el tudnak végezni (beágyazás, a szobájuk kitakarítása, terítés, a játékaik elpakolása, száraz ruhák leszedése), illetve korlátoztuk a tévézéssel, számítógéppel, telefonnal eltölthető idő mennyiségét. Ez utóbbit elég bőre hagytam, hiszen egyrészről nyár van, másrészről nem használják amúgy sem rosszra a gépeket.

Este tízkor pedig lefekvés, ami nagyon nagy lazaság, hiszen nekem még 14 évesen is fél nyolckor el kellett magam tenni. De most nyár van, későn sötétedik, a családfő is későn jön haza, így legalább együtt is tudunk lenni.

Biztosan sok-sok mindent bele lehetne még írni egy ilyen házirendbe, de nekünk ezek voltak a legfontosabbak. És ami külön jó, együtt szedtünk össze minden pontot és közösen húztuk meg a kereteket.

És mi van akkor, ha valaki nem tartja be? Gondoltam arra is, hogy szabályszegésenként egy 100-as a zsebpénzükből, ami nem feltétlenül az én stílusom, rájuk viszont hat. Ezen tehát még gondolkozom, de eddig semmi gond. És amúgy sem úgy ellenőrzöm őket, mint annak idején minket a tábori vagy kolis szobaszemléken. Hagyok nekik időt az átállásra.

Ez a négy nap pedig engem igazol. Több időnk van egymásra, tényleg nincs vita, nekem is van még több segítségem és a picivel is sokkal többet foglalkoznak a tesók. Tegnap este például árnyjátékoztunk neki, amit szerintem mi egyébként sokkal jobban élveztünk: fekve egymás hegyén hátán a nagyágyban és elemlámpa-funkcióval világítva a plafonra. Mert a kütyük erre is jók!

Szóval, klassz lesz ez így nagyon. Éljenek a szabályok! Újra.