Uram, segíts! Itt a nyári szünet.

És a gyerekeim annak rendje és módja szerint teljesen kifordultak önmagukból. Jó sok tippet lehet arról olvasni, hogyan foglaljuk le őket erre az időszakra, de ők kivételesen bolondok. Mivel a nap 24 órájában együtt vannak, legfontosabb elfoglaltságaik egyike, hogy szünet nélkül piszkálják egymást. A lányom a fiamat, a fiam a lányomat. Ha úgy adódik, csak az asztal alatt rugdossák egymást, vagy direkt bezárják a másik előtt az ajtót, esetleg a kocsiban húzogatják a másik biztonsági övét. Aztán amikor szólok, hatalmas ártatlan szemekkel néznek és egymásra mutogatnak. Ehhez aláfestő zenének ott van még a picike, aki időnként nyűgös persze és ilyenkor idegesítő hangokat ad ki. Ekkor menekülnék el szívem szerint azonnal a családomtól, de helyette természetesen próbálok inkább rendes anya lenni.

Ez annyit tesz, hogy kb. 100 dolgot sorolok fel, amivel elfoglalhatják magukat, de persze egyik sem jó nekik. Vagy legalább is nem mindkettőnek. Ami az egyiknek tetszik, a másiknak dafke nem, és fordítva. Ezek után nem marad más a tarsolyomban, mint hogy átváltok házisárkányra és kiadom az ukázokat: akkor te elpakolsz, te kidobod a szennyest, te utána a cipőket teszed rendbe, te pedig még leviszed a szemetet. Közben szoptatok, mosok, vasalok (a főzésről egyelőre leálltam), és megpróbálok nem bekattani.

Ez utóbbit elkerülendő a szigorú-anya-üzemmód addig folytatódik, amíg el nem érem a majdnem teljes csöndet. Ehhez nincs más eszköz a kezemben, mint az iskola. Bizony, a suli. Mert a lányomnak van azért mit pótolnia matekból, a fiam pedig klassz kis feladatokat kapott a nyárra a tanító nénitől. Bár én vagyok a gyerekek-ne-foglalkozzanak-az-iskolával-a-szünetben-mozgalom egyik legnagyobb híve, be kell látnom, időnként a magam érdekében szükség van eme terrorra. Valamiért ugyanis az iskolai feladatok iránt érzett kötelességük nagyobb úr, mint anya kérlelő szavai. Pedig kismillió játék van itthon, rengeteg könyvük is, annál is több ötletük, mégis a kánikulában kezelhetetlenek. Az egyik focizni akar, de a másik éppen akkor zenét hallgatni. Aztán a másik akar focizni, de akkor meg az egyik inkább netezni. Valahogy semmi sem jó nekik egyszerre.

Korábban, amikor még csak ketten voltak, ilyen esetekben leültem egyedül az asztalhoz és nekiálltam rajzolni. Tudtam ugyanis, hogy előbb-utóbb csatlakozni fognak hozzám, mert egy közös pontjuk mindig volt: anya. Most viszont – ahogy nőnek - kezdek kikerülni a pikszisből és már nem mindig szeretnének velem egy légtérben tartózkodni. Ilyenkor jön ama bizonyos erősebb ráhatás és ellentmondást nem tűrő anya-irányítás. Mert egyelőre nélkülem tényleg mindig csak a veszekedés vagy egymás cukkolása van, ami kifejezetten őrjítő.

Sajnos nem lehetek velük annyit, amennyit szeretnék, hogy lecsillapítsam a kedélyeket és visszatérítsem a drágáimat a tök-jól-elvagyunk-egymással-szintre. Hiszen a kisbaba is megköveteli a magáét, a kajakészítés, mosogatás, takarítás pedig minden, csak nem vonzó állapot a lurkóimnak. Abban maradtam hát magammal, hogy a további állandó testvércivakodást elkerülendő, jól megtervezem a nyarat. Minden napra kitalálok valami extra személyre szabott feladatot (értsd elfoglaltságot), azon túlmenően pedig szabad kezet kapnak. Akár egymás szétpüföléséhez is. Csak ne tudjak róla.

Éppen ezért lesz itt focitábor, csajos nap, kirándulások, nyaralás vidéken (még „vidékebben“), fürdéshegyek, csak úgy elvagyunk-nap, alkotós nap, szelektálós nap, sport-nap és persze apás hetek, amikor nem engem fárasztanak az állandó árulkodásaikkal.

Holnap bele is kezdek a projektbe, mert még ugyan csak egy hete tart a szünet, de már fáradt vagyok. Időm végképp semmi ennyi gyerek mellett, hiszen amint elaludt a kicsi, jönnek a többiek a bibimutogatással, vagy a kérdéseikkel, kéréseikkel, amelyeknek nem igazán tudok eleget tenni a baba miatt. Alig várom, hogy a picike legalább ülni tudjon, mert akkor kicsapom őt is a fűbe és végre aktívabb részese lehetek a nagyok “szenvedéseinek”.