Neked is van kényszered? Üdv a csapatban!

Eddig azt gondoltam, hogy csak a lépcsőket számolom mániákusan, de mostanra már tudom, hogy szinte mindent. Persze kizárólag olyat, ami abszolút lényegtelen az életben. Azt, hogy hány kiflit dobtam be a zacskóba, naná, hogy nem, így a pénztárosok már eleve rettegnek, ha meglátnak. Szóval számolom például a lépéseim számát otthonról a gyerekek iskolájáig, bár van lépésszámláló appom. Vagy amikor fonom a lányom haját, akkor a fonás mozzanatait. Az is teljesen természetessé vált, hogy a mikróba berakott kajához számolom a másodperceket, ami aztán már tényleg teljességgel felesleges, lévén ott az időmérő rajta. Vagy ha krumplit hámozok, a lefejtett héjakat pucolás közben. Addig még szerencsére nem jutottam el, hogy a borsóleveshez felhasznált borsószemeket is megolvassam, vagy a felkínált ropikat megszámoljam (kivétel, ha a gyerekek nem hiszik el, hogy ugyanannyit osztottam), de félő, hogy hamarosan ez az idő is eljön. A múltkor pedig azon kaptam magamat, hogy a mosogatógépbe pakolás közben az edényeket számoltam meg. Néha megijedek ettől, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Anyum ugyanúgy lépcsőszámoló, de a kiscsaládomról is kiderült időközben, hogy szintén zenészek. 

Egyik este azzal szórakoztattuk magunkat, hogy elmeséltük, kinek milyen kényszere van. Azt a fránya körömrágást leszámítva, amit egyik gyermekem művel rendszeresen, persze egyik mánia sem annyira káros, legfeljebb most már figyelni fogjuk egymást és jókat röhögünk majd. Anélkül, hogy leleplezném őket, mondok pár példát. Van, aki, ha a szekrényből kivesz egy ruhát és ezáltal valamelyik irányba fordul, biztos, hogy ellenkező irányba is megteszi ezt a kört, mert enélkül nem lenne neki teljes a mozdulat. Van, aki következetesen nem lép semmilyen vonalra a járdákon, vagy az úttesten, illetve nagyon figyel arra, hogy a zebránál ne lógjon ki a lába a csíkokból. Családunkban többen is vannak, akik folyamatosan putikáznak valamit (morzsolgatnak az ujjaik között), emiatt kezdenek szétfoszlani a ruháink. Akár az enyém is, ha éppen én vagyok kéznél. Van szimmetriamániásunk is, aki egyszerűen nem bírja elviselni, ha mondjuk a papucsok nem rendesen, egyirányba néznek, miután lerúgtuk őket a lábunkról, és akad olyan családtagom is, akinek rögzült mozdulatsorai vannak utazáskor.

És ezek nem babonák. Egyik sem. Rossz szokásoknak sem nevezném, hiszen az anyagok foszlásán kívül senkinek/semminek nem ártunk vele, csak néha idegesítő tud lenni. Engem mint háziasszony-anyát csak az zavar, hogy egyik szeretettem a párnáját mindig gombóccá gyűri, és természetesen reggel nem püföli ki. Persze én sem, mert van más ezer dolgom, de amikor rendbe akarom tenni az ágyakat, vagy huzatot cserélek, vért izzadok. Teljesen megértem Holle anyót, aki ezt a melót másra testálta át. Ez a gombócozás megmutatkozik a szennyes ruhák kosárba dobálásakor is, így a vasalás – azon túl, hogy amúgy is utálom – igazi középkori kínzás nekem. 

A gombócok a zokniknál is gondot okoznak, főleg a kicsiknek, akik – ha éppen besegítenek – szeretik maguk elkészíteni a zoknigömböket. Hiába mutattam, hogy lehet azt szép simára, meg laposra is összedolgozni, nem mindig sikerül, így, amikor fel akarják venni, szenvednek a lábujjrész kisimításával. Ehhez persze már jó vagyok nekik, pedig alaposan megszáradt és így összegyűrt zoknit rendbe tenni nem piskóta. Ahogy a ruhateregetéshez is én vagyok a megfelelő alany, mert azt a családom szerint én csinálom a legjobban, ezért rám is hagyódik rendesen.

Na de ma kiosztottam összes kényszerbetegemnek a feladatokat, erősen ügyelve arra, hogy testhezálló munkát kapjanak. A lányom például felfújta a nagy gumilabdát, mert addig sem jár az a szép kis szája, amit születése óta nem igazán tud befogni. Persze imádom, hogy csacsog és szinte mindent megbeszél velem, de az én mosolygó türelmemnek is megvan a határa. A kisfiamnak le kellett takarítania az összes gépet (számítógép, hifi, konzolok, stb.), úgyis állandóan azokon akar játszani. Hát akkor játszon így. A pótfiamra mindent rá lehet sózni, bármit elvégez, ahogy a mindennapjaiban is mindenhez van egy-két értelmes (értsd: aljasul huncut) beszólása. A legkisebbem azt a feladatot kapta, hogy próbáljon meg nem sírni és mihamarabb bealudni. A porszívózáshoz ugyebár még túl kicsi lenne. Ez utóbbit egyébként senki nem vállalta, így kénytelen-kelletlen rám maradt ez a szintén utálatos meló. 

Persze utána újra előjött a fáradtság miatt (vagy a tegnapi egésznapos magassarkúzás miatt?) egyre többször jelentkező derékfájásom, így engedélyeztem magamnak egy masszázst is. Ez abból áll, hogy elsőszülött fiam sétál rajtam, meg hempergőzik, esetleg szétver az ökleivel, vagy a tenyerei élével, aminek köszönhetően levezeti az összes agresszióját, ami csak egy nyolcéves izgő-mozgóban felgyűlhet. Akár miattam is, aki nem átalkodik őt dolgoztatni. Én persze halálra dicsérem, hogy milyen erős, így tudom, hogy következő alkalommal is lesz, aki meggyúrjon.  

De azért nem vagyok hálátlan. Mindegyik gyerkőc kapott fidget spinnert, hogy üres perceiben lefoglalja magát és a kezeit, hátha akkor egy-két kényszerüktől megszabadulnak. Már csak az a félő, hogy ez válik majd azzá.