Miért beszélnek többesszámban az anyák?

Ahogy egy nőből anya lesz, minden megváltozik. Még az anyanyelvhasználata is. Mert hogy hirtelen elfelejti az egyesszám első személyt és csak többesszám elsőben hajlandó beszélni. Mintha valami arra kényszerítené belülről, hogy én helyett ezentúl csak és kizárólag a mi-t használja. Értem én, hogy össze voltunk nőve ezekkel az édes kis parazitákkal kilenc hónapig – na, most mindjárt jól kikapok -, attól még külön lények vagyunk. Vagy nem? 

Bocsássatok meg érte, de én frászt kapok ettől. Persze ennek is igyekszem a jó oldalát nézni, vagyis azt, hogy lelki szemeimmel látva a dolgokat, kifejezetten vicces is lehet egy ilyen anyukával beszélgetni. Már ha van hozzá türelmünk.

Milyenek az éjszáid? – tehetjük fel neki korán reggel az első kérdést, és ilyenkor talán nem is megbotránkoztató, ha azt mondja, „keveset aludtunk”. Mert például én is a picivel alszom (a korábbi nevelési elveimet dobtam a fenébe... akar a jó fene éjjelente 3-4-szer kimászkálni az ágyikóból szoptatni). És ha ő fent van, akkor logikusan nekem sincs behunyva a szemem. Bár, ha jobban belegondolok, mégis csak, hiszen mára már csukott szemmel is ki tudom cserélni éjszaka a pellusát, a szoptatáshoz is csak időnként kell egy résnyi, az alváshoz pedig egyértelműen a lezárt üzemmódot javasolják, ugyebár.

De ha eddig már eljutottunk az anyukával, tuti, hogy nem lesz megállás, mert minden otthon lévő édesanyából folyik a szó, ha engedik. Hiába, időnként jó, ha értelmesebben (?) is lehet beszélgetni, nemcsak babanyelven. És innentől válik izgivé a társalgás. Vagy halálidegesítővé, főleg, ha a hülye kérdéseket te kapod. Sőt, ha mindez a védőnőnél történik, amíg vársz a sorodra. Mert ott aztán triplájával megnő a beszélgetések esélye.

Hogy eszik a pici? Mennyit gyarapodott? Mit tud már? (És persze a szokásos, jó baba-e?)

Na, nézzük a lehetséges válaszokat:

Nagyon jól eszünk. Ma is megettünk reggelire 60 ml anyatejcsit/almapürét/bébiételt/tápszert és úgy jól laktunk, mint a duda. (Egészségedre!) Aztán kakiltunk is egy hatalmasat. Ugye, Csöppem? (Isten őrizz, hogy elképzeljem az anyukájét.) Még a hátunk is tiszta trutyi volt. (Mondom, hogy nem akarom elképzelni.)

Ha mazochista lennék, megkérdezhetném még ekkor, hogy tud-e a gyerek rendesen böfizni (anya meg böfögni), de nem vagyok. Meg tapló sem. Csak gondolatban.

Hogy mennyit gyarapodott? Ja, hogy a súlyunk? Ó, nagyon szépen fejlődünk! Olyan hurkáink vannak, hogy csak na! Tiszta Michelin bábuk lettünk! Csodálkozunk is mindig a mérlegelésnél. Már alig férünk rá. (Hát, ha így elnézlek, kedves anyatárs, inkább ne ülj rá. Én sem kockáztatnám meg.) Állandóan cseréljük a ruháinkat. (Én is, időnként kimosom, persze.) Most nőttük ki a 68-ast/72-est/104-est, stb. (Ó, hát én már azon régen túl vagyok, éppen szeretnék 44-ből visszaváltani 40-re.) Csak az a baj, hogy nem szeretünk öltözni, főleg a pulcsit felvenni. Nektek is nehezen megy át a fejetek a felsők nyakán? (Hát az enyém marhára, valahogy mindig megakad az orromnál, amikor megpróbálom.) Néha annyira nem praktikusak ezek a babaruhák. Ti is így gondoljátok? (Hogy a fiam mire gondol, arról fogalmam sincs, de tény, hogy csak vetkőzni szeret. Pasi a szentem, na.)

Hogy mit tudunk már? Ó, napestig sorolhatnám. (Kérlek, ne! De persze, de.) Már fel tudunk ülni. (Mondjuk ez tényleg nehéz szülés után, meg rengeteg súlyfelesleggel.) Meg olyan szépen tartjuk a fejünket. (Azt én is. Időnként jól meg is bámulom magam a tükörben, hogy mennyire szépen. Se jobbra-, se balra nem csuklik le. Áll, mint a cövek!) És mindent szétrágunk. De tényleg. Mindent megfogunk és jól szétrágjuk. Bármi is legyen az, a szánkba vesszük azonnal. (Ezt most inkább megint nem képzelném el.) És képzeld, (mondom, hogy nem!) ma reggel már megpróbáltunk mászni is. Olyan édesen ringatjuk ilyenkor a popónkat, hogy el kell olvadni.

Na, ennél a pontnál lennék teljesen kész, ha valóban ilyen hosszan kellene bájcsevegnem. Tudom, hogy bunkó vagyok, de én tényleg nem bírom ezt. Következetesen e-per-háromban beszélek a babáról és e-per-egyben magamról. Bár felőlem, ha jól sejtem a többesszámú kérdéseket, nem igazán érdeklődne az anyatárs. Meg amúgy is, az ilyen típusú beszélgetések önigazolásra vagy önkétségbeejtésre valók. A magánéletünket úgyis a pénztáros nénivel beszéljük ki, nem?