Anya nem lehet hülye, még ha szőke is

12 évesen találkoztam először a számítógépekkel. Commodore 64  vagy Enterprise 126 (?). Ilyet hozott egyszer haza az unokabátyám hozzánk, hogy elbüszkélkedjen a technika legújabb vívmányával. Hozott hozzá kismagnót és joystickot is, meg mindenféle kábeleket és amíg dugdosgatta össze az alkatrészeket, én egyre növekvő izgalommal követtem a mozdulatait. Aztán megszólalt az az idegesítő recsegés, sípolás a magnóból, bátyám pedig elégedetten nyugtázta, hogy minden oké. Olyan lelkesedéssel mutatta be a tudományát, a játékokat, a Basic alapnyelvet, a legegyszerűbb programozási ismereteket, hogy azonnal beleszerettem. Mármint a gépekbe. Az unokatesómért amúgy is odáig voltam. Ez sok-sok hétvégén keresztül így zajlott. Közös gépezéseink során nem mellesleg deriváltunk, integráltunk, én pedig olyan boldog voltam, hogy csak na. 

A számok amúgy is mindig valami különleges erővel hatottak rám. Amikor kilenc éves koromban egy hosszabb kórházi kezelést követően egy hónapig otthoni karanténra voltam ítélve, alig vártam, hogy édesapám hazaérjen a munkából és foglalkozzon velem. Ő tanított meg ugyanis szorozni és osztani, közben meg még snapszerozni, zsírozni és pókerezni is. (Na ja, kissé túlzásba vittük a matekot…) Így amikor újra iskolába mehettem, az egész éves matematika a kisujjamban volt. Nem csoda, ha három évvel később ekkora lelkesedéssel szívtam magamba a számítógépes világot.

Aztán hetedikben lehetett informatika faktra jelentkezni és ott ért az első csalódás: Videoton gépek fogadtak. Azok a tipikus iskolai első példányok. Csúnyák voltak, nagyok, lassúak, de megdumálva a 64-hez szokott agyamat, igyekeztem kedves lenni hozzájuk. Viszont a tananyaghoz képtelen voltam barátságoan hozzáállni. Az ötsoros programozás (run, if, if, if, print) akkora már rég nem az én világom volt, hiszen jóval előrehaladottabb tudást kaptam a bátyámtól. Többre azonban nem futotta iskolai keretek között, pénzünk saját PC-re nem volt, így egy év alatt erőteljesen lecsökkent a szerelmi lángolás, gimiben pedig végleg ki is hunyt. Mert ott – bár már jobb gépek voltak – egy évet a számítógépek történetével kellett eltöltenünk ahelyett, hogy alkalmazható tudást kaptunk volna. Ekkor értettem utoljára a gépekhez és elég hamar elértem a tipikus szőke nő szintjét. Olyan gyorsan fejlődött a világ és az oktatás annyira nem tartott vele lépést a rendszerváltáskor, hogy simán visszafejlődtem, a motivációm pedig teljesen eltűnt.

Csak felnőttfejjel kezdtem újra gépezni, de már nem érdekelt a programozás, nem érdekelt semmi hátsó infó, csak kezelni akartam/om tudni a műszaki kütyüket. Valahogy úgy lehettem ezzel, mint anyu, aki simán konnektorokat, kályhákat szerelt otthon, mégis egyre butábbnak érzi magát, és meggyőződése, hogy a kisugárzásával árt a gépeknek. Tényleg nem tudom, hogyan csinálja, de tuti, hogy nála fagy le mindig az otthoni számítógép, hogy őt dobja ki rendszeresen a facebook, hogy nála sötétül el a képernyő, vagy jelez hibát a legegyszerűbb levelező rendszer is. Na de én nem akartam idáig eljutni, ezért célul tűztem ki, hogy rendes alapfelhasználó leszek. Ha már dobtam a fenébe az ígéretesnek indult infós karrieremet, legalább tudjak mindent kezelni.

Erre a fogadalmamra elég sokszor kellett az évek alatt figyelmeztetni magamat, különben egy rohadt szakdogát sem tudtam volna összehozni a Wordben. Persze az elsőhöz akkor is segítség kellett - ki is röhögött az egyik évfolyamtársam a szövegszerkesztési analfabétizmusom miatt -, mostanra azonban szépen visszahoztam magam a vízfelszín fölé. Nem tudom, milyen ma az informatika oktatás, mert a gyerekeim még nem tanulják a suliban, de idén nyáron le akarok velük ülni a gép elé és megmutatom, hogy az instán kívül is van élet.

Az a legnagyobb gond az oktatás eme részében, hogy az általános iskolák zömében tiltják a kütyüzést, s bár mindenkinek van telefonja, nem mondhatnánk, hogy a felhasználói szint mögött értelmes tudás is leledzene.

Ez ma tudatosult bennem is, amikor azt vettem észre, hogy elsötétül az egy hónapos telefonom és nem reagál semmire. Először mérges voltam, aztán elkezdtem agyalni, hogy mi lehet a gond. Miután minden szokásosat kipróbáltam (töltőre rakás, megnézni, hogy szétszedhető-e, persze, nem), magamba roskadtam. Aztán jött az Anya nem adja fel, hisz a gyerekek osztálykirándulásokon vannak, fognak hívni, ha megérkeztek, muszáj beszélő készüléket csinálnom a telefonomból. Gugliizjorfrend, mondtam magamnak és ilyen egyszerű kulcsszavakat, mint elsötétült, nem kapcsol be, gépeltem a keresőbe. És találtam is ötleteket. Tudtam én, hogy tényleg barát a gugli! De aztán jött a következő sokk. Azt mondták, egyszerre kell megnyomnom a hangerő le, home és power gombokat. Az elsőt még tudtam is, hogy melyik, hiszen hallgatok zenét a készüléken, a baba miatt pedig állandóan állítgatni kell a hangerőt, de hogy melyik a főkapcsoló és melyik a home gomb, az elsőre marhára nem ment. Mert csak használom ezt a rohadt telefont, de nem gondolkozom hozzá. Minek is kellene? Most vettem, eddig még nem merült le, ergo soha nem kellett ki-be kapcsolgatnom, csak járt a kezem rajta, mint a selymes kutyabundán, hisz a telefon agy nélkül is irányítható. És akkor eszembe jutott, hogy nemcsak a gugli a barátom, hanem a fejem is. Ideje végre használni. 

Végiggondoltam eddigi képernyősimogatásaimat és rájöttem, mi micsoda. Onnan már csak percek kérdése volt az egész, és egy életre megtanultam, hogy míg a PC-nél a CTRL+ALT+DEL, addig itt a fenti hármas a megoldás minden problémára. Büszke is voltam magamra, aztán meg jól el is szégyelltem. Idáig jut az ember, ha abbahagyja a tanulást. Ma már elég csak azt tudni, kit kell hívnom, ha bajban vagyok, ha valamihez nem értek és nem kell erőlködnöm a megoldáson. Persze már az is jó, ha tudom, hová forduljak, ha gond van, de én vagyok annyira büszke, hogy ha lehet, egyedül is tudni akarok boldogulni.

Jó lenne, ha az iskolák is észbe kapnának, és megtanítanák erre a lurkókat. Látom az enyémeken, mennyire fontos is lenne ez. Nem győzöm otthon csiszolgatni az agyuk gondolkodásra kinevezett részét. Marha nehéz, mert nincsenek hozzászokva. Kapnak egy felhasználói tudást, de semmi hátteret. Miközben gépekkel vagyunk körülvéve... Előbb-utóbb a masinák tényleg átveszik fölöttünk az irányítást, és oda nem lesz elég három gomb egyszerre történő lenyomása.

A lányom már most utálja a matekot, a fiam még előtte áll. Rajta azonban látok némi érdeklődést, hiszen imád kártyázni, így már ovis korában megtanulta a számokat (magyar és römi kártyáink vannak), a Monopoly Star Warsos verziójának köszönhetően pedig a nagyobb összegekkel is gond nélkül boldogul. Ráadásul bőven van még trükk a családi tarsolyban, csak ahhoz megint kell az apukám. Ő a két keze segítségével tanított meg szorozni, csak már elfelejtettem, hogyan. Első dolgom lesz, ha újra hazajutok, hogy felkérem a titok újbóli átadására. Meg persze egy jó póker partira öt forintos alapon.