Terhességi szenilitás, avagy miért ne konfrontálódjak más szülővel

Miután ma délelőtt kimásztam a kádból (házi wellnessre vágytam, mert konkrétan leszakad a derekam, és csak ez segít), automatikusan nyúltam a testápolóért, hogy bekenjem magam. Egyrészt sokszor viszketek a víztől, másrészt pedig abban reménykedem, hogy a lassan szétszakadó hasam bőre nem lesz nagyon plöttyedt szülés után. 

További fontos szempont, hogy a pocakom a baba "tárolásán" túlmenően mostanra már egyéb funkciókat is ellát, mint például ütköző, ajtónyitó és kisasztal. Ez a hármas szerep tulajdonképpen nem is rossz, kivéve talán az ütközőit. Hiszen amikor főzésnél - a teret nem érzékelvén - közelebb kerülök a platnihoz, mint kellene, az kifejezetten veszélyes és fájdalmas tud lenni. Az ajtónyitó alkalmazása azonban elég hasznos, mert amikor bemegyek a boltba kajáért, biztosabban érzékel az automata nyílászáró, mint egyébként, hiszen először a pocakom, aztán én is odaérek. Ezzel dupla esélyem van arra, hogy valóban ki is nyílik. De a leginkább azt szeretem, hogy végre nem kell külön tálcát is használnom, ha a tévé előtt szeretnék esetleg nasizni. Most már teljesen megértem a sörpocakot növesztő férfiakat, valóban praktikus. Annyival talán előnytelenebb az én hasam ebből a szempontból, hogy időnként hullámzik, meg imitt-amott kidudorodik, veszélyeztetve a diétás ételeim tálkában maradását. 

De térjünk vissza a testápolóra. Szóval kikeltem a kádból és bekentem magam. Legalább két percig szenvedtem, de az istennek sem akart felszívódni a bőrömön a krém. Ekkor kezdett gyanússá válni, hogy talán nem is a testápolót sikerült kézbe vennem. És valóban. Ezúttal a tusfürdőt kentem magamra, pedig emlékszem, hogy megnéztem előtte a flakont. Mondjuk tegnapelőtt is ugyanígy jártam, csak akkor a samponra hittem azt, hogy testápoló. Nem baj, vettem egy nagy levegőt, az élet megy tovább, több is veszett Mohácsnál, haladjunk. Az már azonban érzékenyebben érintett, hogy zsebkendőt akartam feltenni szalvéta helyett az asztalra és simán fordítva bújtam bele a cipőmbe tegnap este, amikor elindultam az SZMK-gyűlésre.

Apropó SZMK. Tegnap említettem, hogy megyek és jól felvetem a vezetőségnek az iskolatáska súlyának problémáját. Ez így is lett, annyi eltéréssel, hogy végül csak négyszemközt beszéltem az igazgatóval erről, mert a szülők nem igazán tűntek befogadónak. El is tűnődtem, hogy vajon csak a terhességem miatt vagyok érzékenyebb az iskolai gondokra, vagy egyszerűen csak felfújom a dolgokat, de tegnap este eléggé magányosnak éreztem magam az SZMK-n. Rákérdeztem ugyanis, hogy hogyan oldják meg a délutáni tanári ügyeletet az udvaron, mert a gyermekeim elmondása szerint sokszor nincs is tanár a közelükben. 

Továbbá érdeklődtem, hogy az jó-e, hogy a picik simán pedagógus nélkül vannak akár negyedórát is abban az épületrészben, ahol már nincs senki. (Ez azért fordul elő, mert a napközisek átjönnek délután négykor az új épületbe a gyűjtőbe, de akinek pont akkor van vége az edzésének, az még csoportosan (tanár nélkül) visszamehet a cuccaiért a régi szárnyba.) A múltkor pont bent voltam és láttam, hogy senki nincs velük és kb. 20 percet elszöszöltek, mire összeszedték magukat. 

Ezen a felvetésen csak röhögtek a szülők, mondván túlságosan féltem a gyermekemet, és sehogy sem fogták fel, hogy a kérdés lényege nem ez volt. Mert egyrészt, ha bármilyen baleset (ráborul a pad, a szekrény, rácsapódik az ezeréves, alig ajtó, stb.) éri az elsősöket, akkor a suli lesz a felelős, és erre fel szerettem volna hívni a figyelmet. Meg arra is, hogy amikor a fiam - sajnos - verekszik (vagy más egyéb balhék vannak), nem látja senki... A szülői reakció az volt, hogy ugyan, a gyerekek mindig verekednek, majd megoldják. Persze, akár ez rendben is lehetne, de tanári felügyelet akkor is kell. Még a gimiben is ott vagyunk minden folyosón ügyelni, hogy ha történne valami baj, azonnal segíthessünk.

Érdekes módon, egyedül az igazgató értette, mit szeretnék.

Bevallom, rosszul esett, hogy a szülőknek sokkal fontosabb volt az a probléma, hogy miért nem látják a gyermekeik röpdolgozatait (a tanár miért nem küldi haza), mint a gyermekek biztonsága. Mert ők igenis bele akarnak látni a dogákba, tudni akarják, mit ront el a gyerek. Hiába mondtam, hogy be lehet menni, meg lehet nézni, a válasz az volt, hogy nincs rá ideje és mire bejutna fogadóra, addigra már rég elfelejtődik a röpdoga. Javasoltam, hogy esetleg kérdezze meg a gyereket, mit rontott el, mire a válasz az volt, hogy estére elfelejtik, nem tudják megmondani. Na, ezt kétlem. Inkább nem akarják. Szerintem. Ha pedig tényleg annyira segíteni akarok a srácaim tanulmányi előmenetelében, vegyem már fel azt a rohadt telefont - ha bemenni végképp nem sikerül - és beszéljek már a tanárral. (Állítólag ez is megtörtént többször, de akkor itt valami nagyon hibádzik. Akár mindkét részről...)

A lényeg, hogy nagyon érzékenyen érintett a szülőtársak reakciója, ezért azt a kis apróságot, hogy leszakad a lányom gerince az iskolatáskától, már tényleg csak az egész hóbelevanc után tettem szóvá a dirinek. (Ígéretet kaptam, hogy téma lesz a félévzárón, elmondta, hogy teljesen egyetért, és megkéri a nevelőket, hadd maradhassanak bent a cuccok. Yes.)

Még itthon is azon gondolkodtam, hogy ez a fokú érzékenység csak a babavárás miatt van-e, vagy amúgy sem vagyok normális. Asszem, vennem kell ginkgo teát, hogy kiderüljön.