Szenzációt, adjatok még szenzációt!

Gyávák és gyengék vagyunk. Gyávák, mert nem akarunk szembenézni saját magunkkal, mert nem akarjuk kivesézni a gondolatainkat, mert nem akarunk megismerkedni valódi mivoltunkkal. Félünk attól, amit majd megtudhatunk. Jó messzire eldugjuk hát igazi rezdüléseinket erősen lecsavart dunsztosüvegekben a spájzba és dehogy fél óráig, egy egész emberi életre lefordítva hagyjuk! Gyengék vagyunk, mert aztán meg nem bírjuk talpra állítani, nem bírjuk leszedni a tetejét, nemhogy belenézni, és meglátni: Hoppá, itt egy ember sok-sok gonddal! Segítsünk neki, adjunk egy kezdő rúgást, aztán Isten is megsegíti.

Hát így a büdös életbe’ soha!

Mennyivel egyszerűbb rákattintani a figyelemfelkeltő hírekre, hogy egy perc alatt el is felejtsük, mi lenne itt a Földön a valódi feladatunk. Jaj, nehogy már magamba kelljen néznem! Hadd csámcsogjak másokon, hadd akadjak ki az újságírói etikátlanságokon, hadd oltsak le mindenkit, aki nem úgy látja a celebeket, ahogy én! 

Szenzációt, adjatok még szenzációt! 

Mert az gyorsan jön, gyorsan megy, jól lekötöm magam vele, aztán kifújt és jöhet a következő. Hisz ez csak érzékelés (szenzáció), aminek amúgy is rendesen megvannak a biológiai korlátai és messze nem észlelés (percepció), mert ahhoz már egy kicsivel több is kellene.

Te is rákattintasz azokra a szalagcímekre, amelyek a “sokkoló, kiakasztó, sosem hinnéd el, felrobbant az internet”- jellegű kifejezésekkel kezdődnek? Te is akarod tudni a szörnyű merényletek, tragikus balesetek, felháborító csalások hátterét? Te is szeretsz szörnyűlködni, kiakadni, megbotránkozni?

Hány nap után jutsz el addig, hogy egy Veronát követően megválogasd, mit olvasol el róla? Hány kattintás után jössz rá, hogy Katalin hercegné semmi botrányosat nem követett el? Hány felháborodott momentum után ikszeled ki automatikusan a feldobott álhírek jobb felső sarkát? És hányszor mondod el magadnak, hogy soha többet nem vesztegetsz időt ezekre a semmit mondó “cikkekre”?

Ne mondd, hogy a te figyelmedet nem szokták felkelteni ezek a hírek! Ne mondd, hogy nem vagy kíváncsi rájuk. Ne hazudj! Magadnak sem! Szégyen, nem szégyen, ilyenek vagyunk. Kenyeret és cirkuszt! Mert akkor kuss van.

Nekem 41 évembe tellett, hogy eljussak eddig. Mára jól meggondolom, melyik írást olvasom el. Mára egész jól belátok a címek mögé. De még ma is sokszor van, hogy csapdába esem. És ma is van időnként, hogy naívan a “hátha ez most mégsem olyan anyag” - gondolatmenet mentén kattintok. Aztán persze, hogy de.

A sok számomra érthetetlen komment és gazdái esete szinte teljesen ugyanez. Annyi különbséggel, hogy rendesen meg kell küzdenem magammal: mert nagyon-nagyon szeretnék felüvölteni, hogy hé, te barom, hol élsz? Milyen az agyad? Tényleg ennyire sötét vagy?

Felháborodsz azon, hogy az emberek fényképeket osztanak meg a halottakról és kérik, hogy R.I.P-elj? Felháborodsz, mert szerinted ez kegyeletsértő? De apád, anyád, nagyszüleid, barátaid temetésén ott a fotós, hogy legyen emléked. Miről is???

Felháborodsz, hogy miért nem szól senki a buszsofőrökről, pedig ők is emberek voltak és nem fogod fel (egyszerűen NEM FOGOD FEL), hogy csak azokról tudunk bármit is, akikről bizonyítást nyert az újra itt-, vagy a sajnos már ottlétük.

Mióta csak képbe került, te trumpozol, putyinozol, merkelezel, orbánozol (pro vagy kontra, tök mindegy), ordítasz, harsogsz, mintha bármire is mennél vele. Elegem van abból, hogy a neten toljuk egymás pofájába a politikai ellenszenvünket, miközben tökéletesen tudjuk, hogy így ennek semmi értelme! Fasza kis megmondók vagyunk és nem vesszük észre, hogy pont ez a cél. Mert amíg háborgunk, legalább kiadjuk a feszültséget és nem megyünk ki az utcára igazi forradalmat csinálni. Mert amíg háborgunk egy dolgon, addig 100 másik aljasságot lehet eltusolni. Mert amíg háborgunk, addig kielégítjük lázadó énünket és megnyugodva fekszünk le, hogy én megmondtam. Én aztán tényleg meg. Látod, Jóska, már évekkel ezelőtt is. De senki nem hallgatott rám.

Hát menjetek el a jó édes francba és gondolkodjatok! Ha tudtok.

Tényleg olyan nehéz felfogni, hogy ha a szart dédelgetjük, az szép nyugiban gyarapszik, hízik? És mennyivel jobb lenne, ha megfognánk, lehúznánk a WC-n,  aztán egy nem pilátusi kézmosás után nekiállnánk kenyeret sütni? Emberek, dagadjon az a tészta! Az nőjön nagyra, mert az a jó, a finom, a laktató!

Ha te is azzal foglalkoznál, hogy szép legyen a világ, nem tudnának megmaradni a parazita, alávaló gondolatok. De hát emberek vagyunk. Te is. Én is. Szégyellem. Elég régóta.