Mi a fene folyik a pedagógusképzésben?
Ma olyan klassz dolgokról akartam
írni, mint hogy hogyan tanított meg a nagymamám főzni, és én az ő receptjeit
hogyan gondoltam újra, aztán ennek kapcsán elmondtam volna a véleményem a
jelenleg tartó gasztroháborúról is; meg ma találtam egy kis infót a postaládánkban
arról, hogy mennyire erősödik Magyarország, és erről is értekezni szerettem
volna, de végül nem így alakult.
Kaptam ugyanis pár kérdést, meg
közben eljött a félévzárás ideje is, így borult minden nyugis blogtervem: már
megint az iskoláról fogok írni. Azon belül pedig főleg a pedagógusképzésről.
Mert nagyon nem értem, hogy mi a fene folyik ott. Létezik, hogy egyszerűen nem
változott semmi sem az elmúlt 20 évben???
Írtam már, hogy a pedagógia mint
olyan, mindig is az életem része volt, még ha ovisként pénztáros, kisiskolásként
pedig reptéri vámos akartam is lenni. Beleszülettem az iskolai létbe, hiszen
konkrétan a helyi gimnázium szolgálati lakásában töltöttem életem első 5 évét.
Vagyis ha akartam, ha nem, minden nap gimiseket láttam a kerítés túloldalán.
Aztán amikor nagyiék hozzánk költöztek, testközelből is megtapasztalhattam
általa, mi az a magántanítás. Persze anyu révén is bőven csurrantak-cseppentek
módszerek, mert ő meg a faktosait hozta állandóan haza a kertünkbe növényt
határozni. Ha pedig én szorultam segítségre, mert kellett egy-két
pótlás a magyar érettségim előtt, a nagynéném magyarázatait leshettem el.
Szóval számomra nem volt kérdés,
hogy ez lesz az én pályám is. És nem feltétlenül azért, mert marhára tetszettek
az éjszakai szerenádok, meg az a sok nagy iskolás a házunkban, hanem azért is,
mert elég hamar kiderült, hogy van vénám hozzá. Apum ugyan közgazdásznak szánt,
de végül ő is elfogadta a döntésemet. Mostanra viszont ott tartok, hogy tudja a
fene, jól választottam-e.
Nem, nem is a pénz miatt (mert az
ugye nagyon kevés ezen a pályán, és ki is próbáltam, milyen másutt), hanem az
állandó szélmalomharc miatt. Sokszor érzem magam egyedül a nézeteimmel, holott
lépten-nyomon arról olvasok, milyen sokan vagyunk változáspártiak.
Ma a kezembe került egy HKT-s
anyag, ami eszembe juttatta a tanárképzős éveimet a kilencvenes évek
végén. Merthogy akkoriban a következőképpen működött a tanárképzés: rohadt sok
elmélet és mindössze 6 hét gyakorlat a három év alatt (ez egy egyetemi jellegű
képzés volt három évbe sűrítve). Emlékszem, ott hallottam először mindenféle
reformpedagógiáról, meg más új irányzatról, és nem igazán tudtam eldönteni,
hogy tetszenek-e. Jobban utána is néztem mindegyiknek, még kiselőadást is
vállaltam belőlük, de ma sem merem egyik mellett sem letenni a voksomat.
Mindegyikben van jó is és van kevésbé jó is. Egy azonban fix, emberbarátibb,
mint a porosz módszer. Sokkal.
Szóval a fősulin elméletet
kaptunk, de nem ám arról, hogy mit csináljunk a gyerekekkel vagy hogy hogyan
kerüljünk hozzájuk közelebb, de még olyan földi dolgokkal sem találkoztunk,
hogy hogyan írjunk be egy naplót vagy hogyan készítsünk éves tanmenetet, stb.
Ezt majd csak gyakorló tanárként
sajátíthattam el. Arról meg persze egyáltalán nem esett szó, hogyan tanítsam
meg a német nyelvet. Ha így nézem, ez még jó is volt nekem, mert amúgy is
rendszerint a saját fejem után mentem és így kevesebbet kellett
konfrontálódnom.
De egy dolog akkor is és most is
nagyon bántott: a nyelvoktatás silánysága. És akkor még nem tudtam, hogy mi
lehet az igazi oka.
Mindezek ellenére, amikor
elkezdtem a pályát én sem sokban különböztem a többiektől. Ugyanúgy a tankönyv
szerint haladtam, irattam a szócetliket és a dogákat, igyekeztem betartani a
tanmenetet, stb. Talán csak a stílusom volt gyerekközpontúbb, de ennek meg
igazából semmi köze a tanársághoz. Aztán az évek alatt egyre
rutinosabb és egyre bátrabb lettem. Voltak olyan iskolák, ahol ezt jó szemmel
nézték és voltak olyan helyek is, ahol nagyon nem.
Hiába változtattak az egyetemek,
főiskolák a tanítási gyakorlatok időtartamán, hiába szélesítik tananyagszerűen
a tanárjelöltek egyéb módszertani ismereteit, ha a befogadó közeg, vagyis az
iskola, és azon belül is a tanári kar elutasító az újításokkal szemben. Mert
látszólag mindenki nyitott, a suli hirdet mindenféle klassz dolgot, programot,
de ha valaki máshogy mer tanítani, azt előbb-utóbb elkezdik ellehetetleníteni.
Pedig rengeteg jó lehetőség van –
maradjunk mondjuk – a nyelvoktatásban. És ehhez nem is kell feltétlenül modern
technika (persze azzal csak könnyebb), elég csak a Holt költők társaságára gondolni.
Én felültetem a gyerekeket a
padra, vagy az ebédlőben, az iskolaudvaron, esetleg egy kávézóban tartom meg a
tanórát, attól függően, mit “követel” a tananyag. Ha kell, csak játszunk egész
órán. Ha kell, filmet forgatunk az okostelefonokkal, ha úgy adódik, németül
rendelünk pizzát a közeli vendéglőből, vagy csoport-rapet írunk zenére.
Számos lehetőség van, csak ki
kell nyitni az érzékszerveinket a gyerekek felé, aztán tűrni a sok ferde nézést
a kollégáktól. Félünk az új dolgoktól, rossznak tartjuk azokat. De akkor mondja
meg nekem valaki, hogy lehet, hogy egy hatodikos gyerek, aki három éve tanul
németül, nem tudja alapból megkérdezni, hogy “Mi ez?” Hogy lehet, hogy a
legtöbb helyen még mindig a magolásra, a memoriterekre helyezik a hangsúlyt?
Hogy lehet, hogy még mindig nem vagyunk képesek iskolai keretek között
megtanítani a gyerekeknek az idegen nyelveket?
Bár azt hiszem, inkább úgy
kellene feltennem ezt a kérdést, hogy miért hagyjuk, hogy ez legyen???
Mert hol is van a
fókusz a jelenlegi oktatásban? Hát az biztos, hogy nem a lényegen.
Azt tapasztaltam,
hogy ami valóban fontos a tanításban, arról most sem sűrűn esik szó a pedagógusképzés
során. Ez pedig nem más, mint – csúnya szóval élve – a tanítás/nevelés/oktatás
alanya: a diák, a problémái, az életkörülményei, a valós céljai, a miértjei. Az
életkori sajátosságokról is csak egy vizsga erejéig tanultunk, aztán minden
ment a süllyesztőbe. Egy kezemen meg tudom számolni, tanulóként magam is hány
tanárnál éreztem, hogy fontosak vagyunk neki, hogy hogy érezzük magunkat, vagy
hogy éppen mire van szükségünk. A lényeg mindig a tananyag leadásán volt, nem a
diákokon. Sajnos pedagógusként is ezt látom. Éppen ezért máshogy közelítek a
tanítványokhoz, mint ahogy az megvan írva. Pedig nincs titok. Nem vagyok guru,
nem teszek semmi különlegeset. Csak odafigyelek a tanítványaimra. Mindegyikre.
És ezt a nem-titkot szerencsére még sok tanártársam ismeri, csak egyre kevésbé
képes alkalmazni. Épp az elmondottak miatt.
Most jó, hogy itthon
leszek még a picivel pár évig, mert lesz időm alaposan végiggondolni ezt az
egészet. Végiggondolni, hogy hogyan is tovább, hogy merre legyen az arra. Addig
meg ezerrel segítek a gyerekeimnek, hogy ne szenvedjék meg a még mindig jelen lévő
poroszos oktatást.
