Mi a fene folyik a pedagógusképzésben?

Ma olyan klassz dolgokról akartam írni, mint hogy hogyan tanított meg a nagymamám főzni, és én az ő receptjeit hogyan gondoltam újra, aztán ennek kapcsán elmondtam volna a véleményem a jelenleg tartó gasztroháborúról is; meg ma találtam egy kis infót a postaládánkban arról, hogy mennyire erősödik Magyarország, és erről is értekezni szerettem volna, de végül nem így alakult.

Kaptam ugyanis pár kérdést, meg közben eljött a félévzárás ideje is, így borult minden nyugis blogtervem: már megint az iskoláról fogok írni. Azon belül pedig főleg a pedagógusképzésről. Mert nagyon nem értem, hogy mi a fene folyik ott. Létezik, hogy egyszerűen nem változott semmi sem az elmúlt 20 évben???

Írtam már, hogy a pedagógia mint olyan, mindig is az életem része volt, még ha ovisként pénztáros, kisiskolásként pedig reptéri vámos akartam is lenni. Beleszülettem az iskolai létbe, hiszen konkrétan a helyi gimnázium szolgálati lakásában töltöttem életem első 5 évét. Vagyis ha akartam, ha nem, minden nap gimiseket láttam a kerítés túloldalán. Aztán amikor nagyiék hozzánk költöztek, testközelből is megtapasztalhattam általa, mi az a magántanítás. Persze anyu révén is bőven csurrantak-cseppentek módszerek, mert ő meg a faktosait hozta állandóan haza a kertünkbe növényt határozni.  Ha pedig én szorultam segítségre, mert kellett egy-két pótlás a magyar érettségim előtt, a nagynéném magyarázatait leshettem el.

Szóval számomra nem volt kérdés, hogy ez lesz az én pályám is. És nem feltétlenül azért, mert marhára tetszettek az éjszakai szerenádok, meg az a sok nagy iskolás a házunkban, hanem azért is, mert elég hamar kiderült, hogy van vénám hozzá. Apum ugyan közgazdásznak szánt, de végül ő is elfogadta a döntésemet. Mostanra viszont ott tartok, hogy tudja a fene, jól választottam-e.

Nem, nem is a pénz miatt (mert az ugye nagyon kevés ezen a pályán, és ki is próbáltam, milyen másutt), hanem az állandó szélmalomharc miatt. Sokszor érzem magam egyedül a nézeteimmel, holott lépten-nyomon arról olvasok, milyen sokan vagyunk változáspártiak.

Ma a kezembe került egy HKT-s anyag, ami eszembe juttatta a tanárképzős éveimet a kilencvenes évek végén. Merthogy akkoriban a következőképpen működött a tanárképzés: rohadt sok elmélet és mindössze 6 hét gyakorlat a három év alatt (ez egy egyetemi jellegű képzés volt három évbe sűrítve). Emlékszem, ott hallottam először mindenféle reformpedagógiáról, meg más új irányzatról, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy tetszenek-e. Jobban utána is néztem mindegyiknek, még kiselőadást is vállaltam belőlük, de ma sem merem egyik mellett sem letenni a voksomat. Mindegyikben van jó is és van kevésbé jó is. Egy azonban fix, emberbarátibb, mint a porosz módszer. Sokkal. 

Szóval a fősulin elméletet kaptunk, de nem ám arról, hogy mit csináljunk a gyerekekkel vagy hogy hogyan kerüljünk hozzájuk közelebb, de még olyan földi dolgokkal sem találkoztunk, hogy hogyan írjunk be egy naplót vagy hogyan készítsünk éves tanmenetet, stb.

Ezt majd csak gyakorló tanárként sajátíthattam el. Arról meg persze egyáltalán nem esett szó, hogyan tanítsam meg a német nyelvet. Ha így nézem, ez még jó is volt nekem, mert amúgy is rendszerint a saját fejem után mentem és így kevesebbet kellett konfrontálódnom.

De egy dolog akkor is és most is nagyon bántott: a nyelvoktatás silánysága. És akkor még nem tudtam, hogy mi lehet az igazi oka.

Mindezek ellenére, amikor elkezdtem a pályát én sem sokban különböztem a többiektől. Ugyanúgy a tankönyv szerint haladtam, irattam a szócetliket és a dogákat, igyekeztem betartani a tanmenetet, stb. Talán csak a stílusom volt gyerekközpontúbb, de ennek meg igazából semmi köze a tanársághoz.  Aztán az évek alatt egyre rutinosabb és egyre bátrabb lettem. Voltak olyan iskolák, ahol ezt jó szemmel nézték és voltak olyan helyek is, ahol nagyon nem.

Hiába változtattak az egyetemek, főiskolák a tanítási gyakorlatok időtartamán, hiába szélesítik tananyagszerűen a tanárjelöltek egyéb módszertani ismereteit, ha a befogadó közeg, vagyis az iskola, és azon belül is a tanári kar elutasító az újításokkal szemben. Mert látszólag mindenki nyitott, a suli hirdet mindenféle klassz dolgot, programot, de ha valaki máshogy mer tanítani, azt előbb-utóbb elkezdik ellehetetleníteni.

Pedig rengeteg jó lehetőség van – maradjunk mondjuk – a nyelvoktatásban. És ehhez nem is kell feltétlenül modern technika (persze azzal csak könnyebb), elég csak a Holt költők társaságára gondolni.

Én felültetem a gyerekeket a padra, vagy az ebédlőben, az iskolaudvaron, esetleg egy kávézóban tartom meg a tanórát, attól függően, mit “követel” a tananyag. Ha kell, csak játszunk egész órán. Ha kell, filmet forgatunk az okostelefonokkal, ha úgy adódik, németül rendelünk pizzát a közeli vendéglőből, vagy csoport-rapet írunk zenére.

Számos lehetőség van, csak ki kell nyitni az érzékszerveinket a gyerekek felé, aztán tűrni a sok ferde nézést a kollégáktól. Félünk az új dolgoktól, rossznak tartjuk azokat. De akkor mondja meg nekem valaki, hogy lehet, hogy egy hatodikos gyerek, aki három éve tanul németül, nem tudja alapból megkérdezni, hogy “Mi ez?” Hogy lehet, hogy a legtöbb helyen még mindig a magolásra, a memoriterekre helyezik a hangsúlyt? Hogy lehet, hogy még mindig nem vagyunk képesek iskolai keretek között megtanítani a gyerekeknek az idegen nyelveket?

Bár azt hiszem, inkább úgy kellene feltennem ezt a kérdést, hogy miért hagyjuk, hogy ez legyen???

Mert hol is van a fókusz a jelenlegi oktatásban? Hát az biztos, hogy nem a lényegen.

Azt tapasztaltam, hogy ami valóban fontos a tanításban, arról most sem sűrűn esik szó a pedagógusképzés során. Ez pedig nem más, mint – csúnya szóval élve – a tanítás/nevelés/oktatás alanya: a diák, a problémái, az életkörülményei, a valós céljai, a miértjei. Az életkori sajátosságokról is csak egy vizsga erejéig tanultunk, aztán minden ment a süllyesztőbe. Egy kezemen meg tudom számolni, tanulóként magam is hány tanárnál éreztem, hogy fontosak vagyunk neki, hogy hogy érezzük magunkat, vagy hogy éppen mire van szükségünk. A lényeg mindig a tananyag leadásán volt, nem a diákokon. Sajnos pedagógusként is ezt látom. Éppen ezért máshogy közelítek a tanítványokhoz, mint ahogy az megvan írva. Pedig nincs titok. Nem vagyok guru, nem teszek semmi különlegeset. Csak odafigyelek a tanítványaimra. Mindegyikre. És ezt a nem-titkot szerencsére még sok tanártársam ismeri, csak egyre kevésbé képes alkalmazni. Épp az elmondottak miatt.

Most jó, hogy itthon leszek még a picivel pár évig, mert lesz időm alaposan végiggondolni ezt az egészet. Végiggondolni, hogy hogyan is tovább, hogy merre legyen az arra. Addig meg ezerrel segítek a gyerekeimnek, hogy ne szenvedjék meg a még mindig jelen lévő poroszos oktatást.