Drága Szülőtársak, ne stresszeljetek!

Na jó, akkor menjünk tovább. Tegnap arról írtam, hogy mit tehetünk mi, szülők, hogy megvédjük gyermekeinket a hazai oktatástól. Mindezt korlátoztam másfél oldalra és a gyermekeim életkorára (8-10).

Ugyanakkor megint jött egy kérdés, így folytatom a témát:

“Hogyan tudjátok felkészíteni a gyermekeiteket a rettenetes felvételi rendszerre, ami a hozott és szerzett pontok alapján, központi írásbelivel "dönti el" a gyerekek további sorsát?”

Nos, éppen tegnap néztem bele a központi írásbeli felvételikbe, amelyeket a középiskolában továbbtanulni szándékozóknak kell megírniuk. Az ideit pont két hét múlva. Már a mi időnkben is volt ilyen, így nem számítottam semmi újra. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy milyen sok feladatot kell megoldaniuk a gyerekeknek magyarból és matekból 2x45 perc alatt. Első ránézésre nagyon nem fér bele a megadott időbe. (Még ma este lemérem.)

A feladatok mind magyarból, mind matekból változatosak, van köztük pár érdekes is, bár rögtön felvetődik a szokásos kérdés: biztosan szükségük van a nyolcadikosoknak arra, hogy ilyen mértékű „tudás” birtokában legyenek? Az egyik feladat például kifejezetten hasznos lehet, mert arról szól, hogy cukor helyett édesítőszerrel készítünk nagyival lekvárt (a lekvárkészítés életszerűsége persze már más kérdés, mert a többség – főleg városban – nem bajlódik ilyen ősi, ám annál jobb dolgokkal…). A feladat tehát az, hogy kiszámoljuk, hány csepp édesítővel kell helyettesíteni az eredeti receptben szereplő cukormennyiséget. Ez eddig teljesen oké. De könyörgöm, miért kell kiszámolni ezek után a cseppek térfogatát is? Ennek mi értelme? Ez megint nem az életről szól! Az ilyen jellegű ismereteket hagyjuk meg a középiskoláknak, ahol a gyerek majd reáltagozatot választ, ha akar.

Ráadásul azzal sem értek egyet, hogy országosan ugyanazt a központi felvételit kell megírnia a gyerekeknek (ugyanúgy csak magyarból és matekból) függetlenül attól, hogy sima gimibe, kéttannyelvűbe vagy mozgóképszakra mennek. (Sajnos nem vagyok teljesen felkészült az egyéb középiskolákkal kapcsolatban. Hogy is hívják most őket? Szakgimnáziumok? Szakiskolák? Anyám, ennyi baromságot. Éljenek az átnevezések…)

Továbbra is hangsúlyozom, nincs a gyerek elkésve azzal, ha a nyolc általánosból kijőve „csak” remekül oszt, szoroz, ad össze és von ki. Ha „csak” érti, amit olvas, és még gondolkodni is tud. Ha eligazodik az interneten, ha képes egyedül kitölteni a felvételi lapját (!), ha egyedül is el tudja intézni a bevásárlást (!), hiszen tudja, mit, hol talál és miért pont ott (egy kis marketing), ha tud közlekedni, és ha alapfokon (B1) beszél angolul vagy más EU-s nyelven. Némettanárként magam is az angolt preferálom általános iskolában (és nem feltétlenül korábban!), más nyelvekre szerintem ráérünk később is. Önszorgalomból. Miért is kell két nyelvvizsga a diplomához??? (Természetesen, akinek nagy a kapacitása, annyit tanul, amennyit akar, és ha minden érdekli már általánosban, adjunk neki extra lehetőségeket (értsd könyvek, táborok), hogy képezze magát. Direktbe nem kell senkit sem visszafogni, csak ne keverjük össze a mi vágyainkat a gyermekekével!)

Így azok a gyermekek, akik szegényebb sorból jönnek, sem kerülnek hátrányba amiatt, hogy a szüleik nem tudják megfizetni a korrepetáló tanárt. Hiszen a nyolc évre elosztott általános műveltség megszerzése már nem lehetetlen feladat, sőt, élményszámba is mehetne.

Olyan jó lenne, ha ezt végre itthon is belátnák!

Addig persze olvasom, látom, hallom, hogy a szülőtársaim halálra stresszelik magukat, mert ők tudják, milyen nehéz a felnőttélet. Főleg a mai Magyarországon. De szentül hiszem, hogy ha a gyermekeinket az életre és nem a felesleges tudásra készítjük fel, ők nem lesznek olyan elveszettek, mint mi.

Mondok pár példát megerősítésnek arról, hogy sírnunk kell-e, ha a gyerek nem kerül be a kiszemelt iskolába.

A testvérem az egyik menő megyeszékhelyi középiskolába jelentkezett, ahová fel is vették, majd két év után ott is hagyta. Nem azért, mert nem volt elég okos hozzá, mégis kettes-hármas jegyeket kapott, mert valahogy nem találta az „összhangot”. Gondolt hát egy merészet és hazajött egy no name gimibe, amit előről elkezdve jelessel el is végzett. Innen tovább is tudott tanulni (nem a suli, hanem a saját akaratereje miatt) és most két diplomás gyógypedagógus. A nővéremmel kéttannyelvűsök voltunk. Én beleszerettem a nyelvekbe (nagy szerepe volt ebben kedvenc némettanárnőmnek, akinek mai napig hálás vagyok) és ez irányba mentem tovább. A tesóm szakmájának és két diplomájának azonban semmi köze nem volt a gimis tanulmányaihoz, ahhoz meg végképp nem, amivel igazán szeret foglalkozni, és amit tulajdonképpen az állandó munkája mellett napi szinten űz. Ráadásul mindketten azt céloztuk meg egy év kihagyás után – mert hogy nem sikerült rögtön bejutnunk az egyetemre (na, bumm) - , hogy olyan helyre megyünk tovább, ahová nem kell újabb felvételi vizsgát tenni, hanem elég a vitt pontok mennyisége. (Ráadásul az az itthon töltött év nagyon hasznos volt: mindent megtanultam nagymamámtól, amit csak lehetett a házvezetéssel kapcsolatban, elmentem ingyen angolt tanulni egy munkanélküli képzésnek köszönhetően és még volt időm magántanítani is. A sors fintora, hogy pár év múlva mégis bejutottam arra a bizonyos egyetemre, de ott is hagytam fél év után, akkora csalódás voltJ)

A páromat több minden is érdekelte, és egy vidéki egyszerű kis iskolából jutott el addig, hogy több diplomás ember lett, ráadásul felnőttfejjel döntött egy teljesen új szakma elsajátítása mellett.

Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a gyermekünkből. Nem tudhatjuk, hogy jó-e, ha már kilencedikesként szakosítjuk. Nem gondolom, hogy mindenáron a „legjobb” iskola kell neki. Egyet tudok csak biztosan és abban nem lehet megingatni, hogy bármelyik iskolából el lehet érni a vágyainkat, ha tényleg akarjuk és ha teszünk érte. A szülő dolga, hogy segítse a gyermek útját, hogy harcoljon a tanárokkal (ha kell), vagy tanítsa meg a gyermekét ugyanerre és ne dőljön be az általános szent szövegeknek. (Én diákként is sokat harcoltam, ki is akartak rúgni.) Nem szégyen, ha a gyermek nem valami divatszakmával akar foglalkozni, hanem az ország legjobb cukrásza, fodrásza, asztalosa szeretne lenni. De az sem szégyen, ha csak élni akar. Tanítsuk meg rá: az önálló boldogulásra. De előbb ezt nekünk is el kell sajátítanunk! Nekem szerencsém volt, én otthonról ezt hoztam. Az élet nem arról szól, hogy minél gazdagabbak legyünk majd, hanem hogy minél szeretetteljesebb életet éljünk.