Szőkeségem története

Mármint nem a hajamé, az adott. Így születtem. Egyedüliként a szűk családomban. Valószínűleg anyai nagymamámtól örökölhettem, akinek nagyon szép aranyszőke haja volt. Mostanra ugyan elkezdtem bebarnulni, amit persze nem nagyon értek. Ebben a korban - a fodrászom szerint - inkább őszülni szoktak. Khmm. Biztos, ami biztos, tetettem csíkokat a hajamba.

Szóval szőke vagyok, és sajnos időnként a fejemen belül is. Ez van. Múlt héten szerettem volna elmosogattatni a mosogatógéppel. Mióta van, halálra dolgoztatom szegényt. Szerintem elege lehetett belőlem, mert úgy megbosszulta, hogy csak na.

Reggel nyitom ki az ajtaját, ő készséges együttműködést színlel, de mikor be akarom zárni, röhögve nem enged. Kezdtem keresni a hibát: gondoltam, beakadhatott valamelyik rekesz, vagy fiók, vagy tárca. (Nem tudom, hogy nevezik.) De nem, mindegyiket be tudtam tolni rendesen. Eszembe jutott, hogy esetleg az ajtórésbe szorulhatott be valami. Kitakarítottam hát azt a részt (túlzásokba ugyebár nem esünk…), de ezzel sem jutottam előrébb. Szóltam a lányomnak, nézze meg ő is, hátha szemfülesebb. Meg mégiscsak barna. De nem, ő sem talált semmi kivet-, illetve kivennivalót.

Kissé koszos volt belül

Ez azért mégsem járja, valamitől csak nem lehet bezárni a gépet. Órákig keresgéltük az okát, de semmi. A párommal úgy döntöttünk, szétszedjük. Nagyon szeretem az ilyesmit, mert tök érdekes dolgokkal találkozik az ember szerelés közben. Most sem csalódtam, nagyon cuki paneljei vannak a mosogatógépnek. Nem mennék bele a részletekbe (volt itt vérfolyás, rugótépés, csavarkutatás, miegymás), a lényeg, hogy sikeresen szét- és visszamontíroztuk a gépet, de az ajtót továbbra sem tudtuk bezárni. Mit volt mit tenni, ki kellett hívni egy szerelőt. Továbbra is google-is-your-friend-alapon működöm, és ezúttal is sikerrel. Pár perc múlva már nálunk is volt egy szimpatikus úr. (Igen, vannak még csodák.)

Bejött, belenézett a mosogatógépbe, ki-behúzogatta a dolgokat, majd kiemelt egy fakanalat. Én esküszöm, hogy az reggel még nem volt ott! Vagy nem úgy, vagy valami. De a szerelő egy félmosoly kíséretében megállapította, hogy bizony az a kanál volt a ludas. Mielőtt lehülyézhetett volna, adtam neki egy limonádét.

Aztán sűrűn elkezdtem imádkozni, hogy találjon már valami rendes hibát is. Mégiscsak ciki, hogy 

potyára hívattam ki.

No, a fentieknek sem kellett kétszer szólnom. Amikor a szaki ellenőrzés gyanánt bekapcsolta a gépet – amivel előző este még elmosattam a tiszta edényeket -, kiderült, hogy nem veszi fel a vizet. Magamban végigvettem az összes szerelőfázisunkat, és csak bíztam benne, hogy nem én barmoltam el valamit. Amíg így morfondíroztam, vendégünk megpróbálta kioperálni a gépet a szekrénysorból. Merthogy beépített mosogatógépről van szó, csak hogy könnyebb legyen az életünk…

Az viszont csak félig volt hajlandó kijönni. Biztosan szorul valahol a vízvezeték csöve, gondoltuk, hát leszereltük a mosogatókagylófelőli végét.  Lazult is pár centit a helyzet, de sokra nem mentünk vele. A szerelő is feladta, és hazament. Arra kért, hogy ha ki tudtuk valahogy imádkozni a cudart, szóljunk neki.

Mint egy festmény, nem?

Nem mondom el ennél sem az összes részletet (van határa az önlejáratásnak), legyen elég annyi, hogy végül sikerült. És nem a cső szorult, hanem nem húztam ki a gépet a konnektorból… Mentségemre szóljon, hogy még sohasem tettem, és azt sem tudtam, hová van bedugva. Hiába, készen kapott konyhának ne nézd az árát. Vagy valami ilyesmi. A férjem viszont észrevette a bibit, jöhetett újra a szakember. Persze gépünk még most sincs, mert sajnos a hiba valahol az elektronikában van. Azt pedig itt helyben nem lehetett megjavítani. (És így én is fellélegezhettem, mert ahhoz egy ujjal sem nyúltunk.) Most várunk.

Addig pedig becsülettel mosogatok - minimum 3x naponta -, és tisztábbak a kezeim, mint valaha. De ha egyszer újra jól lesz ez a huncut gép, én úgy telepakolom, de úgy, hogy eszébe se jusson még egyszer így kibabrálni velem.