Akaratos a kicsi - avagy Anya-Gyerek meccs itthon

És még csak szombaton tölti az egyet. Mi lesz itt a dackorszakban? (Úgy döntöttem, már most felkötöm a gatyámat. Leon ugyanis igen makacs személyiség, amit persze volt kitől örökölnie...) Mi vagyunk a „hat dudás egy csárdában” tipikus esete. Képzelheted, milyen lehet nálunk az élet.

Épp a minap beszélgettünk erről a párommal, nevettünk is jókat, de arra jutottunk, inkább hat egyéniség, mint ugyanennyi bólogató kutyus. Így van ez jól, egészen addig, amíg valamelyest hagyják, hogy mégiscsak mi irányítsunk. Mert a szarvacskákat csak le kell törni, szabályok igenis kellenek, nem mellesleg mert mi sem vagyunk robotok. Bár kb. 2 hete úgy működöm. A gyerek ugyanis jár és még nem önállóan.

Bármerre megyek, követ,felkapaszkodik és húz. Ha nem veszek erről tudomást, akkor nyíg. Ha még mindig inkább a mosogatógéppel foglalkozom, hangosabb üzemmódra kapcsol. Ha ez sem hat nálam, egyszerűen lefejeli a mosogatógépet. A szélét. Jobb esetben csak belemászik. No, itt már muszáj lépni, ő pedig elégedetten veszi tudomásul, hogy győzőtt a házimunka felett. 1:0.

Fogja a kezeimet és peckesen elindul a kijárati ajtó felé. Ott leginkább a kulcs izgatja. Addig szorítja a combjaimat, míg fel nem emelem, hogy elérje. Akkor aztán a kilincset is elkezdi rángatni mintegy jelezvén, menjünk már ki a friss levegőre. Nekem borsódzik a hátam a gondolatra, mert mínusz 8 fok van és különben is álmos vagyok. De ő hajthatatlan. Azért bepróbálkozom még: leteszem, sétálok vele pár kört a lakásban. Hátha ez is elég. Ilyenkor ugyanis minden ajtóhoz odamegyünk, amiket órákig lehet nyitogatni. 

Kedvenc helyisége a WC. Ott van a legjobb dob, vagyis a WC-fedél. Bivalyerősen elkezdi ütögetni és ettől nagyon boldog. Aztán persze hisztizik, mert otthagytam, ő pedig nem tud megfordulni, hogy kijöjjön. Sokáig nem lehet bírni ezt a hangot, hát bemegyek érte és kihozom. Pontosabban ő vezet ki engem, hogy elvigyen a következő ajtóig vagy a fiókos szekrényig. Mert azt is lehet ki-be húzogatni, meg jókat rámolni belőle. 2:0. 

Ha ezt megunta, arrébb oldalaz, hogy a tologatós szekrényt molesztálja. Onnan a csizmáimat szokta kidobálni, Anyarobot pedig pakolhatja vissza. Ilyenkor nagyon boldog, hiszen újra kilökheti az összeset. 

Gondoltam, megtréfálom, azért sem pakolok most már vissza semmit. Ilyenkorra persze komplett csatatér már a nappali, kis Napóleonom pedig kiadja az ukázt, hogy irány az udvar. Mert ő bizony nem felejtette el eredeti kívánságát. 3:0.

Igazság szerint nem is lenne ez baj, ha nem kellene hozzá felöltöztetnem: nadrág, pulcsi, zokni (amit utál), cipő (amit még elvisel) és persze az overáll. Jó dolog ez a védőcucc, de mire beleerőszakolom a gyereket, van, hogy a csillárt is leüvölti a plafonról. Mert türelmetlen a drága. Folyamatosan ordítja, hogy EMBÜEEEEE, ami a férjem szerint valami nagyon durva babakáromkodás lehet. De ismerhettek már annyira, hogy tudjátok, nem engedek a hisztinek. 3:1. Anya feljövőben.

Az overáll után még ott van a legnehezebb feladat, a sapka. Eddig nem volt vele gondja, de 4 napja valamiért nagyon utálja. Én felrakom rá, ő letépi. Én fel, ő le. Villámkezűnek kell lennem, hogy a következő letépésig a kapucnijával oda tudjam rögzíteni a fejéhez. És én az is vagyok. 3:2.

Igen ám, de ilyenkor szoktam rájönni, hogy elkövettem egy óriási hibát: nem vettem fel a saját kabátomat előtte. Na, most a helyzet a következő: a gyerek állva nyúzza a nadrágomat és dülöngél, mert az overállban nem tud rendesen egyensúlyozni és mozogni. Ráadásul élete első cipőjében sem olyan stabil még. Ha a kezeimmel tartom, nem tudok belebújni a kabátomba. Maradnak hát a lábaim. Még jó, hogy a nagyobbik fiam judózott, így egy tőle ellesett mozdulattal összeszorítom a kölyköt, felkapom a kabátot és diadalittasan felsóhajtok. Ez is megvan.

A lépcsőnk marha meredek, alul-felül rácsos, lyukacsos, ergo tériszonyosoknak szörnyű. Most ráadásul csúszik is, mint a fene. Nem részletezem a lemenetelt, elég szívbaj átélni is. A nagyobb gond azonban az, hogy a pici imádja. Tegnap négyszer kellett vele le-föl sétálgatnom rajta. Pontosabban őt a két karjánál lógatva fel és lecipelnem. Oda-vissza, oda-vissza. Hogy ne akadjak ki, jó kis kardió edzésnek fogtam fel és imádkoztam, nehogy leessünk közben. Ő azért kedves volt, néha egy-egy „hű”-vel és vigyorral meghálálta fáradozásaimat, én pedig jó robotként csak lépcsőztem és lépcsőztem. 4:2.

Estére viszont észrevettem egy kitüremkedő göböt a lágyékomnál. Ha ez most sérv, akkor nemcsak lépcsőre, hanem falra is mászok. Most nem hiányzik semmi extra, elég nekem a hashimoto. Mindenesetre figyelni fogom magam, meg ezt a gombóckát bennem, aztán legfeljebb elmegyek orvoshoz. Vigasztal viszont, hogy jól kifárasztottam a picit, így végre normálisnak mondható mennyiséget aludt napközben. De ez még így is 4:3 oda. Azt hiszem, rá kell kapcsolnom, ha legalább döntetlent szeretnék. Hiába, a meccs, az meccs, Anya pedig nem hagyja még egyszer legyőzni magát.

Addig meg hadd örüljön...