Tükröm, tükröm

Elvégeztem egy kísérletet, de mivel eléggé házhoz vagyok kötve, így egyelőre csak az otthonomra terjesztettem ki. Első lépésként összeszedtem az összes itthon fellelhető tükröt. 

Nos, van nekünk egy hullámos, egész alakot mutató ikejás. Értem én, hogy a dizájn fontos, de aki egy ilyenben rendesen meg tudja magát nézni, az minimum Vasarelynek született. Aztán van a fürdőszobai szekrényünk, aminek mindkét ajtaja tükörborítást kapott. Ezen felül rendelkezünk egy kb. A/4-es méretű médincsájna falitükörrel és egy nagyagyai ágról örökölt kisebb mint A/4-es kopott csodával. Ez eddig öt szembesítőeszköz. Ha ideveszem a sminktükreimet (2 db) és a kisfiam matekdobozából is kilopom a kétoldalúit, akkor végül kilenc semmire sem jó tárgyat számolhatok össze. 

Bizony, bizony, semmire sem jó tárgyat. Merthogy mindegyik mást mutat. Mármint engem, persze, ha belenézek, de ha egymás mellé tenném őket, akkor az elvarázsolt kastély tükörtermében érezhetném magam.

Ott van például kapásból a fürdőszobai. Ha picit balra állok, tök sovány vagyok. Ha viszont jobbra lépek egyet, azonnal felszalad rám – a képem szerint – minimum 2 kg. Úgy döntöttem hát, maradok a baloldalon, tök mindegy, mi most a politikai áramlat. De mivel örökre nem lehetek bezárkózva szerelmetes baloldali tükörképemmel, a folyosó felé veszem az irányt. 

Vasarely következik. Én meg elámulok, ragyog az arcom, vigyorgok, mint a gyerekem cici után, mert amit ez a tükör mutat, az maga a menyország. A karcsúság királynőjét látom benne, még le is fotózom a látványt, hogy tényleg biztos lehessek a dolgomban. Aztán úgy, ahogy van, dobom is ki a képet, hiszen az A/4-es sokkal tovább tudja fokozni a jókedvet. Már mínusz 5 kg-nál járok, pedig csak 10 lépést tettem meg a lakásban. Anya boldog, ettől kezdve csak a kínaival fog diskurálni. 

De aztán jön a kisördög, hogy ott van még a nagyanyai örökség is. Nem az enyém, a páromé. Jó magasra feltéve. Nem lenne ildomos megbántani, mégiscsak ő az idősebb, bele kellene kukkolni. Leveszem hát nagy óvatosan, kissé megtörölgetem, majd leállítom az egyik székre. Hátrébb lépek, belenézek és … semmi. Semmi extra. Se nem kövér, se nem sovány, olyan valódinak tűnő. Hiába, a nagy öregek őszinte bölcsessége. 

Vagy mégsem? Mi van, ha ez a kép sem valós? Tulajdonképpen honnan a fenéből tudjuk, hogy melyik tükörképünk az igazi? Demecserben is van egy nagyanyai örökség, egy hatalmas tükrös fésülködő asztal. Abban pl. soványabb vagyok, mint ebben. Talán itt már szóba jöhet a családi részlehajlás is? Az mégiscsak az én nagymamámé volt. Akkor lehet, hogy már az idősebb generációban sem bízhatunk meg? Nem beszélve a sminktükrökről, amikben a szememet esetleg látom, de a teljes alakomat csak hátulról, ha ezt a minicsodát a fenékformám csekkolására akarom felhasználni valamelyik fent nevezett álszent eszközöm segítségével.

Logikus hát a kérdés, hogy hogy nézünk ki valójában. Értem én, hogy a tükör egy „kiváló fényvisszaverő képességgel rendelkező, görbült, vagy sík felület, mely annyira sima, hogy a visszavert fénysugarakból kép keletkezik“ és ezáltal megmutatja az előtte állót. De persze attól függően torzít, hogy mennyire görbe, mennyire sík, vagy mennyire kínai... És különben is: a XIII. század óta alig változott a tükörgyártás folyamata…

Szóval a lényeg az, hogy fogalmam sincs, milyen vagyok most. Pedig nagy szükségem volna rá, hiszen egy folyamat közepén vagyok, és mint erősen külső kontrollos, bolond nő, legjobb barátomnak a tükörnek kellene lennie. De, mint látjuk, még Vasarelyben sem bízhat meg az ember. A fogyásomért felelős program résztvevőivel jól kiveséztük hát a napokban a testképzavar fogalmát, belevettük az elégedetlenségi faktort is, és megállapítottuk, hogy szerencsére jó sokan vagyunk hülyék és tükörfüggők. 

Az is fix lett ezekből a csevelyekből a számomra, hogy a ruhabolti tükröknek sosem szabad hinni, hogy a kirakatüvegek, úgy ahogy vannak, nem érik el azt a minimális minőséget sem, ami az ilyen agyalágyultaknak, mint amilyenek mi vagyunk, megfelelő viszonyítási alap lenne. És különben is, inkább a régi ruháinkban – amelyekbe újra beleférünk - vagy a centiméterszalagban kell megbíznunk. Na de azokban a göncökben is csak megnézném magam valahol... 

Lehet, hogy elmegyek a tengerre. Annak legalább tényleg szépek a hullámai, és olyan sejtelmes képet tükrözhetnek vissza rólam, ami biztosan tetszeni fog.

Ha nem jelentkeznék záros határidőn belül, akkor Nárcisszá lettem (esetleg Hófehérke mostohájának tükre beszippantott).  

John William Waterhouse: Echo and Narcissus (1903)