Amikor végre elalszik a gyerek

és Anya hirtelen azt sem tudja, mihez fogjon. Ott vannak ugyebár a ruhák, amelyeket illő lenne két nap után külön válogatni és szépen mindet betenni a szekrényekbe. De ott van még a szennyes is, szintén szelektálásra várva (mit nekünk színfogó kendő), meg vasalni sem ártana, és még Anya nem is ebédelt, pedig már fél három van. Gondolkodik hát egy kicsit, és mivel eléggé kötött a súlyvesztős programja, inkább a kaja mellett dönt, hogy ne maradjon a vacsi megint éjjel 11-re.

Igen ám, de az ebéd már kihűlt, meg kellene melegíteni. Na, nincs az az Isten, szólal meg a belső én, marha hangos a mikró ajtaja, amikor bezárjuk, és utána nem segít már a fehérzaj-jellegű monoton zúgás sem. Főleg, hogy fél perc múlva újra ki kellene nyitni. No, nem baj, jó a rizs meg a csirke hidegen is.

Anya fogja a villácskáját és elindul az asztalhoz. Rohadt flip-flop papucs, hát nem csattog minden lépésnél?! Óvatos oldalra sandítás – félő, hogy a szemgolyó is hangosan súrlódik - , a baba még mindig alszik. Már 8 perce! Na, akkor le lehet ülni. A fene egye meg, a székek marha nehezek, egy kézzel csak hatalmas zajt csapva lehet kihúzni őket. Tányér, villa nagy halkan lerak, szék felemel, anya leül. (Már nem huppan, mint a sózsák, hála a comberősítő gyakorlatoknak.) 

És akkor jön az újabb istencsapása. Anya elfelejtette a kést. Pedig anélkül nem tudja felvágni a csirkét. Sebaj, jó lesz az harapva is, úgy se látja senki a lealjasodást. De a katasztrófahelyzet csak fokozódik: a fémvilla eszméletlen hangos. Miért nem édes krumplit főztem, kérdezi Anya magától, és megpróbálja kézzel összekaparni a barnarizst a tányéron. (Kutyaharapás szőrivel.) 

Ekkor megszólal a telefon… Még jó, hogy le van némítva, így csak rohadt hangosan rezeg a faasztalon. A gyerek persze megmozdul, anya imádkozik, majd suttogva beleszól a készülékbe. Villámgyorsra fogja a csevejt és halk hümmökkel, meg rövid igenekkel válaszolgat. A gyerek még mindig alszik. Már 15 perce. Apró megkönnyebbülés, anya kézzel-lábbal befalja az ebédet. Éljen, éljen, még mindig maradt idő a ruhákra. 

A válogatás gyorsan és csendben megy, a vasalásról kapásból lemond (zörög a deszka, hangos a konnektorba való bedugás, prüszköl a vasaló), a mosógépet még megfontolja: a dob kinyitása felér egy szikla elgördítésének hangerejével, a ruhák bedobálása viszont nem keltene zajt, de a gép lezárása újra egy atomrobbanás lenne. Oké, mosás halasztva. Akkor már csak porszívózni kell. Hehe, röhög fel kínjában Anya, ahogy azt Móricka képzeli, aztán ijedten el is hallgat és újra oldalsandít. Ma megint koszos marad a padló… Legalábbis egyelőre.

Újra csörög a telefon. Mi a fene van ma?! Anya lánya az. Magas, csivitelő, ám az osztályt mindig túl kell tudni kiabálni-hangerejű tónusai mérföldekre kihallatszanak a kagylóból. A baba megint megmoccan. Muszáj kimenni a teraszra. Még jó, hogy az ajtó nyitva maradt. Csak az a fránya függöny…. Nem baj, Anya óvatosan nekirugaszkodik, és elhúzás nélkül átgázol rajta, hátha nem gabalyodik bele és a selyemsuhogás sem kelti fel a csöppséget. Még mindig jobb, mint a karnison félresikló fémkarikák sivítása. A tettet siker koronázza, Anya a teraszon, gyerek a telefonban és akkor megszólal a lenti fűnyíró. A nyitott ajtó alatt. Olyan jó berregősen, mint a megeszkábált kipufogók. Anya felnéz az égre és kegyelemért könyörög. 

Ekkor veszi csak észre, hogy tiszta felhős minden. Jön a lehűlés. Megkönnyebbül, mert ilyenkor mindig legalább egy órát alszik a kicsi. 

Kivétel ma... Mert persze 22 perc alvást követően már vigyorog is az ágyban, csorog a nyála, de ahogy meglátja a teraszról besettenkedő Anyát persze azonnal éktelen hisztibe kezd. Ahogy az dukál. Na, most már lehet mosni. És ismét csak vele együtt. Csak előtte egy kis játék. Mondjuk 2 órán keresztül...