Muszáj egy kicsit Mindenkiznem. 22 pontban.

Szép magyar szokás szerint megy az oda-vissza anyázás, egymás pocskondiázása a fb-on. Ezúttal a Mindenki című kisfilm kapcsán (is). Tagja vagyok egy helyi csoportnak, ahol szintén nagyon sok a nézeteltérés, a durva veszekedések, sőt, fenyegetések is elhangzanak. Időnként már úgy érzem magam, mint a moziban: csak leülök és olvasom a sok "érdekes" hozzászólást, figyelem a kommentáradatot, átélem a viták irodalmi magasságokban is röpködő íveit (ja, nem) és várom a katarzist.

Végre sikeresen eljutottam addig, hogy csak néha szólalok meg, viszont mivel a napjaim nagy részét egyedül töltöm, valamilyen formában ki kell adnom a gondolataimat.
Ilyenkor és így születnek a blogbejegyzések, amelyek közül nem mindent nyomok ki a nyilvánosság elé. Most azonban nagyon kikívánkozik belőlem egy hvg.hu-s kritika/cikk kapcsán a véleményem, mert nem értem az újságírót. Aztán majd legfeljebb segítetek a megfejtésben. 

Igyekszem nem a nagyon okos, mindent tudó, negyvenes értelmiségi nő sztereotípiáját képviselni, mégis úgy érzem, van valami közöm a kisfilmhez. 
Kezdjük azzal, hogy én is voltam énekkaros, éltem a kilencvenes évek elején (is), ismerem mind a diák-, mind a tanároldal világát, hordtam köpenyt és van kollégám, aki most is hord, költöztünk új helyre is, és álltunk ki egységesen pedagógus ellen felsős korunkban. Marhára át tudtam tehát élni azt a kort, amiben a film "elvileg" játszódik. 
Ugyanakkor mégsem az jutott eszembe, hogy a történet annyira vissza akarna vezetni abba a rendszerváltás kori világba, mert - ha hiszitek, ha nem - rengeteg iskola ma is így néz ki, a gyerekek ma is labdáznak, ugrálnak, van, ahol újra gumiznak is, és igen, villámgyorsan kötnek barátságokat (aztán meg elküldik egymást ugyanilyen sebességgel a francba....). 

Mi lassan két éve költöztünk el Budapestről és a kislányomnak sem volt semmilyen beilleszkedési problémája. A fiamról nem is beszélve. Nekem pont az lett volna szánalmas, ha a Mindenkiben egy ilyet is eljátszottak volna. (Természetesen egy apró utalás erejéig, amikor a hetes felírta Zsófit a táblára, érzékeltették, hogy nem mindig könnyű az új élet, de szerencsére nem esett az alkotó túlzásba.) 

Az amerikai filmkészítésben egységes forgatókönyv-rendszer szerint dolgoznak a filmesek. Minden perc előre be van osztva aszerint, hogy mikor kell az eseményeknek sűrűsödniük, mikor jöjjön a kényelmes rész, mikor kell egy váratlan fordulat, mikor és hány percig mutassák az összefogást (pl. egymás után állnak fel a szereplők tapsolni) és a vége előtt hány másodperccel jöjjön el a katarzis (happy end vagy épp nem happy end formájában.) Amikor volt szerencsém betekinteni a filmezés világába, nagyon sok érdekeset tanultam. A fősulin külön engedéllyel látogathattam a filmkészítési órákat, rengeteget tanultam a vágásokról, a plánokról, vagyis a filmes nyelvről és nagyon sokat volt alkalmam a kis stábunkkal kísérletezni is. Ott ismerkedtem meg ilyen kulisszatitkokkal és azóta nézem ilyen szemmel a filmeket. 

Ha valami nagyon klasszul sikerült - szerintem - akkor viszont nem ugrik be ez a fenti szigorú forgatókönyvi séma, mert magával visz az alkotás. Nekem ez a Mindenki kapcsán is megvolt (ami egyébként több, mint két éve készült kisfilm). Nem árt tudni azt sem, hogy a rendező, bár fiatal, és a rendszerváltozáskor éppen csak elkezdte az általános iskolát, a tanárokban bővelkedő családja által lehetett belátása a filmjében bemutatott életbe is. De nem róla akarok írni, hanem megmaradnék az újságíró kritikájánál, aki szerintem többségében hülyeségekbe kötött bele.

22 pont következik (dőlten szedve az eredeti cikk sorai):

 1. A Mindenki nem igazán jó film. Nem is rossz, egyáltalán nem, egy tehetséges kezdő gyakorlómunkájának főleg nem, de az Oscar-díj igen erős túlzás.

Bár a rendező azért annyira nem kezdő - ha utánanézünk az életrajzának -, abban egyet tudok érteni, hogy nem világmegváltó az alkotás. De hogy mi alapján ítélnek oda egy Oscart, ezt a díjazókra bíznám. Én nem tartom túlzásnak, amennyiben tényleg kenterbe verte a többi kisfilmet. Sajnos azokhoz még nem volt szerencsém.

2. A Mindenki rajongói főként azzal szoktak érvelni, hogy nagyon hatott rájuk a film, esetleg felidézett gyermekkori élményeket, és egyetértenek az üzenetével. Ezeket értem, de egyik sem érv a film minősége mellett.

Ebben igaza van, nem ezen múlik egy film minősége.

3. Ez a film az első perctől realista dráma akar lenni, miközben sematikus, érdektelen karaktereket mozgat egy teljesen hamis helyzetben.

Sokan leírták már, hogy egy kisfilmnyi idő nem elegendő teljes karakterek kibontakoztatására. Olyan ez, mint a két-három oldalas mesék, amelyekben a szereplők vagy jók, vagy rosszak. Teljes személyiség-átalakulást képtelenség bemutatni, viszont csak emiatt lemondani akár egy „realista drámáról”, badarság lenne. Nem beszélve arról, amit maga ez az irodalmi fogalom takar. Érdemes utánaolvasni!

4. Az igazi gyerekek nem így működnek, nem így viselkednek, nem így beszélnek (a felnőttek sem).

De! Nagyon sokuk igen. Az újságírónak is van négy gyereke, érdekes, hogy nem így látja. Igen, „kicsiben” is megmutatkoznak a felnőttvilág karakterei, de éppen ezért valós, hogy vannak a jók, a rosszak, a semlegesek, a visszahúzódók, a nagy pofájúak, stb.

5. A konfliktusok nem ilyen tempóban-módon keletkeznek és kulminálnak.

Ó, dehogynem. Menjünk el egy iskolába és rejtett kamerával figyelgessünk. Vagy csak járjunk nyitott szemmel. Vagy csak gondoljunk vissza a saját korunkra. Ami miatt azonban értem az újságírót, az az, hogy férfi. A kislányok máshogy működnek, erről pedig saját belső tapasztalata nem lehet. A filmnek pedig nem állt szándékában konfliktusokat bemutatni, mert attól lett volna csak igazán hálivúdi gejl.

6. … egy kórus végképp nem működhet így, de még egy próba sem.

Ezt nem fejti ki, tehát fogalmam sincs, mire gondolt. Évekig voltam kórista, mi is így nyomtuk.

7. Itt van mindjárt a joviális igazgató bácsi (köpenyben!), aki azonnal felveszi a sok versenyt nyert kórusba az újonnan érkezett kislányt, merthogy Zsófika szeret énekelni. Mi van? A karnagy nénit (Szamosi Zsófia amúgy maximumot hozza ki ebből a szerepből, le a kalappal) meg sem kérdezi, de nincs köztük konfliktus, mert minek az.

A köpenyről már szóltam: a természettudományos tantárgyakat tanítók ma is köpenyt hordanak. (Ugye, drága édesanyám?) Ráadásul arra nincs idő a filmben, hogy bemutassa a suli pedagógiai programját, amelyben simán benne lehet, hogy a kórus szeretettel vár mindenkit. Mert van ilyen. Ráadásul mi is meghallgatás nélkül kerültünk be anno az énekkarba, hiszen, aki akart, mehetett. Tényleg. Mert a tanárok úgy gondolták, mindenkinek hasznos a zenei képzés, az éneklés. A kappanhangúak eleve nem jelentkeztek maguktól, aki pedig mégis, az előbb-utóbb maga lépett ki. De talán a legjobb példa a kislányom, akit énekes osztályba végül szintén meghallgatás nélkül vettek fel - egyéb okokból. Mégpedig a nem énekszakos igazgató-helyettes. Ő sem konzultált az énekesekkel. A lányom volt iskolájában ugyanis nem ismernek lehetetlent a tanárok, és gyönyörködve figyelem, hogy mennyit fejlődtek a kicsik az évek alatt. Mert az éneklés tanulható. Nagyon is jól.

8. Az osztály azonnal befogadja a kislányt, semmi bullying. A gyerekek világa – egy kis, kerettelen és tovább nem gondolt folyosói évődést leszámítva – éteri és steril. Kis körökbe állva tapsikolnak az udvaron, mindnek szép copfban a haja, senki nem irigy senkire. „Tetszik a karkötőd.” Zsófi és Liza pillanatok alatt összebarátkozik, és mikor maguk vannak, klasszikusokat hallgatnak rajongva, fejhallgatóval. Nyilván.

Erről már szóltam. Nem akarom magam ismételni.

9. Nincsenek bemutatva a szereplők, nem tudjuk meg, miért váltott iskolát év közben Zsófi. Meghalt valakije, költöztek, váltak?

Ez teljesen lényegtelen a film történetének szempontjából. Mindenki azt gondol ide, amit akar. Ráadásul sima munkahelyi változás is lehet a háttérben, nem kell azonnal – jó magyar szokás szerint - rosszra gondolni.

10. A karnagy néni meghallgatás nélkül beállítja a kórusba, a többi új társával együtt. Merthogy többen is beléptek egyszerre, természetesen a legnagyobb és legfontosabb verseny előtt egy héttel.

Nem egyszerre. Az újak alatt nem az aznapi belépőket kell érteni, hanem akár a csak fél éve csatlakozókat is. Ahogy a kisfiam is újaknak nevezi a pár hónapja lett csapattársait. Azzal azonban egyet kell értenem, hogy én is meghallgattam volna előtte a kislányt, mert magától nem tudhatja a gyerek, melyik szólamhoz álljon. Ha viszont így lett volna, borult volna esetleg a film koncepciója, és lássuk be, ez sem olyan releváns probléma, hogy emiatt kockáztatott volna a rendező.

11. Próba után Erika néni futtában meghallgatja kislányt, majd lelki törést okozva közli, hogy tátognia kell. Még mindig nem tudjuk meg, miért ilyen fontos Zsófi számára az éneklés, azt viszont megtudjuk, hogy tisztán énekel, és szépen cseng a hangja, amitől végképp értelmetlenné válik a tátikáztatás.

Nem, a kislány fals. Nem is értem, az újságíró - aki maga is sokáig zenélt -, hogy nem hallja. Persze annyira nem fals, hogy menekülni kelljen előle, de annyira pont igen, hogy a maximalizmusra törekvő tanárnő leállítsa az éneklésről.

12. Nem tudjuk meg, mi az a fészer, ahová a kislány rendszeresen elhúzódik. Történt ott valami? Vagy a szimbóluma valaminek?

Számít? Ez lehetett volna akár a szobája is. Minden gyereknek van kedvenc helye. Nekünk a fűzfa rejteket adó, földig érő ágai voltak. Neki ez a pecu. És akkor mi van?

13. Senkinek fel nem tűnik, hogy a kórus negyede nem énekel, amíg nem jelentkeznek.

Ezzel egyet kell értenem, bár nincsenek olyan sokan a nem éneklők, mint ahogy az újságíró mondja. Azt hiszem, ez az egyetlen olyan rész, ami az amerikai forgatókönyvekben előírásszerűen szerepel.

14. És aztán, végre-valahára, jönne a dilemma. Vita a pro- és az antagonista, Liza és a tanárnő közt arról, hogy mi igazságos és mi nem. Na, ezek már valós kérdések! Itt kezdtem nagyon szurkolni. Erős, győztes csapatot csak a legjobbakból lehet csinálni egyrészt - no child left behind másrészt. Mi lesz ebből? Semmi. A film kihagyja az egyetlen ziccert, amit megadott magának: megóv minket attól, hogy elkezdjünk töprengeni, ellenben az arcunkba tol egy melodramatikus fordulatot.

Én bizony elkezdtem töprengeni, hogy mi lesz ebből. A kislányom is, aki végigizgulta a filmet. Az újságíró nem. A melodramatikus fordulat szerintem okés. Én nem gondoltam komolyan, hogy senki nem fog énekelni a végén. Csak reménykedtem benne.

15. A legfájóbb az egészben, hogy ezt maga Zsófi, az áldozat találja ki.

Ezen én is meglepődtem.

16. … . és pillanatok alatt meg is szervezi.

Nem, nem ő szervezte meg. Az egyértelműen kiderült számomra, hogy a „helyi” kislány volt a főnök. 

17. „Rohadékok.” Ez talán a legrosszabb mozzanat a filmben. Erika néni lerohadékozza a némán tátogó gyerekeket, amivel lemoshatatlanul a gonosz boszorkány bélyegét üti saját karakterére. Meg sem kell próbálnunk őt megérteni. Ő az elnyomó hatalom, akivel szemben a nép, vagyis a gyerekek, győztek.

Pedig van ilyen. Ajjaj, de még mennyire! Ez igenis életszerű tud lenni. Egyszer mi is összefogtunk egyébként egy tanárunk ellen. A sors fintora, hogy éppen éneket tanított ő is. A magunk módján nyúltuk elég gyerekes eszközhöz: az énekterem falán sorban sorakozó zeneszerzők képeire sebtapaszt helyeztünk, és mindenki a maga arcára is tett egyet. Jelezni akartuk, hogy már betegek vagyunk tőle. (Nem igazán jártunk sikerrel, úgy tett, mint aki nem látja, de jól megdolgoztatta az egész osztályt aznap… Mi viszont így is büszkék voltunk arra, hogy meg mertük ezt csinálni. Azt hiszem, 1990-et írtunk akkor.)

18. A legtöbb ismerősöm szerint nagyon boldognak kéne lenni most. De én akkor lennék boldog, ha nem egy középszerű tézisfilm nyerte volna az újabb magyar Oscart.

Én anélkül is örülök a sikernek. Mert tényleg nem láttam a választékot, nem tudom, milyen volt a többi kisfilm. Egyszerűen csodajó, hogy a Mindenki sikeres volt.

19. Lehetett volna ez a film jó is akár, kicsit több munkával. Ha mondjuk, vívódnunk kéne kicsit, és a sztoriba helyezkedve vitatkozhatnánk, hogy kinek is van igaza. Erika néninek? Hiszen ő a legjobbat akarta kihozni a csapatból. Baj ez?

Ahogy említettem, nálam, a gyerekemnél, más gyerekeinél, másoknál megvolt a vívódás. Pont annyira, amennyire egy kisfilmnél lehet.

20. Vajon miért szólal meg tökéletes kórus a film végén, amikor mindenki énekel? A szeretet és az összefogás ereje művel ilyen csodát? Sajnos, nem. Tehetséges énekesek kellenek hozzá, és egy kiváló karnagy precíz és állhatatos munkája. No de ezt a megoldást nem a film kínálja, hiszen a karnagyot most rugdaltuk le a színpadról... nem kell a tehetség és a kitartó munka, nem kellenek érdemek a sikerhez, csak a szeretet.

Nem, mert a gyerekek nem mindegyike lehet szuper énekes, de együttesen igenis klassz hangzást lehet elérni. Ideje mindenkinek elmennie egy iskolai kórus koncertjére. A kislányoméké mindig fantasztikus volt, holott elsőtől negyedikig vegyes kórusban léptek fel minden hétvégén. És igen, két hét énekes képzés után is. Mert a siker a magabiztosságtól is függ. De ezt tényleg csak akkor hiheti el bárki, ha maga is megtapasztalja. Javaslom, menjetek el valamelyik vasárnap a terézvárosi templomba. Ott láthattok ilyen „szedett-vetett” kórust. Lenyűgözőek!

21. Az Oscar-díjazott filmek többsége igenis a filmművészet csúcsát jelentő, örök érvényű, lélegzetelállítóan színvonalas alkotás. (Itt nagyjátékfilmeket sorolt fel a cikk írója.) Egy középszerű filmnek Oscar-díjat adni kifejezetten káros. Főleg, ha az alkotó kezdő. Azt kellene mondani egy ilyen filmre, hogy rendben van, kedves Deák Kristóf, szép munka, lehet belőled igazi filmes, csak gyúrjál még, hajrá! Nem pedig kezébe nyomni az aranyszobrot.

Mint írtam, annyira azért nem kezdő…

22. Mert ez pontosan olyan, mint a díjnyertes kórusba beállítani valakit, akinek nem elég jó még a hangja.

És utoljára is mondom, hogy nem, nem olyan!!!! Irány egy kóruskoncert! Most!