Élmények a gyermekágyas osztályról

Most már bevallhatom, hogy nagyon féltem a szüléstől. Sokkal jobban, mint azt bárki el tudja képzelni. Vajúdás közben is – már a szülőszobán – váratlanul sírva fakadtam a zuhany alatt, annyira rettegtem. Talán a korom tette ezt velem, talán az egész megváltozott életem, nem tudom. Mindenesetre jó előre szóltam a szülésznőnek, hogy folyamatos instrukciókra lesz szükségem, mert nem jártam semmilyen felkészítésre. A férjemnek is adtam egy-két tanácsot, hogyan kell majd velem bánnia, amikor szakad a cérnám. A dokinak pedig kerek-perec megmondtam, hogy gyáva vagyok, hogy ordítani is fogok, és legyen kedves majd nem leszidni. 

Hát így kezdődött a kisbabánk világrahozatala. Illetve, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a Kormányablaknál. Mert hogy aznap még volt egy kis elintéznivalónk. Ahhoz ugyanis, hogy a kicsi anyakönyvezése körül majd ne legyenek gondjaink, új személyit kellett csináltatnom a férjhez menetelem miatt. Egészen eddig erre nem volt érkezésünk, tudtuk, hogy csak a harmadika jöhet szóba. Az volt pusztán az egyedüli bökkenő, hogy közbejött a szülés. De nem volt más választásunk, két fájás között ezt is el kellett intézni. 

A gyerekeket a szokásos menetrend szerint elindítottam a suliba, aztán keltettem a páromat, megkávéztam, lezuhanyoztam, felöltöztünk és mentünk ügyet intézni. A Kormányablaknál egy balhés nő be akart elénk vágni, de szerencsére idejében le tudták állítani. Ott szültem volna meg… Meg is ijedt az ügyintéző, hogy itt bizony komolyan keresztapa lehet, hát olyan sebességgel írta át az adataimat és adta kezembe az ideigleines papírjaimat, hogy az maga volt a csoda. 

De aztán nem volt megállás, húztunk a kórházba, hogy biztosan időben érkezzünk. Persze dugó volt, parkolóhely semmi, mi viszont már csak röhögni tudtunk. Sőt, a férjem fotókat is készített a helyszínről, meg rólam, ahogy Gombóc Artúr módjára lejtek a kórház felé, hogy majd egyszer megmutathassuk a kicsinek születése akkori helyszínét.  A jókedvem tulajdonképpen tényleg csak a tolófájásoknál múlt el, mert abban a tömény fájdalomkoncentrátumban örültem, hogy volt erőm meghallani a bátorító szavakat. Aztán minden "bú, baj, bánat messze szaladt", amikor felsírt Leon és humorom, életkedvem is azonnal visszatért.

Tegnapelőtt például úgy éreztem, amikor vittem az egy napos kisbabámat az esti fürdetésre, mintha konzervet keresnék a Tescoban. Tömött hosszú sorokban kígyózó anyukák tolják ugyanis minden este – szigorúan meghatározott időpontban - gurulós plexikosárban a csöppségeket a csecsemő osztály felé, ügyelve arra, hogy  - mindenki egyet balra lépve - utat engedjen az előttük végzetteknek. A látványhoz hozzátartozik még, hogy a kismamák zöme görnyedten, fájdalomtól eltorzult arccal csoszog a folyosón, mit sem törődve azzal, hogy hogy néz ki. Mert itt végre olyanok lehetünk, amilyenek szülés után vagyunk. A legfáradtabbak a 10 óránál többet vajúdottak és a frissen császározottak. Kicsit merészebbek és erőteljesebb lépésekkel bírnak az egy naposak, a hazamenők pedig már mérföldekkel messzebbről felismerhetők: egyenes derék, tudálékos arckifejezés.

És vannak az abszolút bennfentesek, akik valamilyen probléma miatt már legalább egy hete bent tartózkodnak. 

Nekem is volt egy ilyen szobatársam. Öten aludtunk ugyanis egy kórteremben, de folyamatosan rotálódtunk, így soha sem unatkoztunk. Ez az anyuka azért tartózkodott a kórházban ilyen sokáig, mert a kislánya fertőzést kapott, és csak 9 nap után engedték ki az intenzívről. Egyenesen hozzánk. Tudom, hogy csúnya dolog, amit most írok, de maradhatott volna még két napig amott. Mármint az anyuka, aki első gyerekes, ezáltal nagyon könyvszagú. A modernebb tudományok követője: fél óránként fejte a tejét, ami pontosan úgy hangzik, mintha egy lábpumpával fújnánk fel egy ágymatracot. Ezt kísérte szünet nélküli dudorászása, ami csak azért gond, mert pusztán egyetlen dalt ismert. Reggeltől estig ezt hallgattuk, és a szemben lévő anyuka ki is fakadt nekem az egyik ebédszünetben, hogy le fogja ütni a csajt. A dalt amúgy nem ismerem, de pont úgy indul, mint az Anyátok közt zenéje, vagyis valóban halál idegesítő. Mindezt kedves szülőtársam azzal tetézte, hogy bőrkontaktus-hívőként folyamatosan félmeztelenül flangált, mutogatva ultrasovány testét.

Mellette egy frissen műtött cigánylány feküdt, aki annyira nehezen mozgott, hogy időnként én segítettem neki felállni, vagy felvenni a leejtett dolgait. Ennek örültem is, mert legalább máris erősíthettem. Hasban egyre jobb leszek. Csodálkoztak is a gyermekeim, hogy eltűnt a pocakom, ám kénytelen voltam felvillantani tuti hasleszorítómat, amit még 10 éve vettem az első szüléskor. Amint ezt leveszem magamról, dinnyényi hasacskám azonnal kiugrik. Szemben velem még két anyuka volt, ők halál nyugodtan tűrtek, kivéve, amikor gyilkolni készültek a fejőgépes szülőt.

Szóval nem volt unalmas a kórházban az élet, de esküszöm, a picik voltak a legnyugodtabbak. Zömében aludt mindegyik, és az enyém is csak akkor ordított, ha tisztába tettem.

Érdekes volt őt születése közben is nézni. Mert eddig egyik gyermekemet sem láttam félúton. Utána külön élmény volt a szülésznővel kivesézni a placenta működését, mert addig ehhez sem volt szerencsém. Fantasztikus dolog. De persze a legcsodásabb az a pillanat volt, amikor megkaptam őt. És nem egy percre, hanem két teljes órára. Mert ebben a kórházban az a szokás, hogy addig maradhatott velem úgy, ahogy megérkezett, ameddig csak akartam. És én akartam is, egyedül az éhségem és szomjúságom szólt közbe. Így 120 perc után lecseréltem két szelet pizzára és egy liter vízre. 

Most pedig már itthon alszik. Békés és nyugodt. Igazi aranyhajú fiatalúr, igazi szerelem.