Hú meg ha. Egy hetet kellene besűrítenem egy olvasható
hosszúságú bejegyzésbe, ami – ismerve a gyorsított házátalakítás nyűgjeit –
kifejezetten nehéz. Ott hagytuk abba, hogy a költöztető cég lemondta a fuvart.
Azt hiszem, egész idő alatt akkor először állt meg bennem az ütő. De szerencsére
ez sem tartott sokáig, mert a párommal problémamegoldók vagyunk: egész este
telefonálgattunk, a netet bújtuk, szervezkedtünk. Vegyes sikerrel. Végül
kétszeres költözés lett a dologból.
 |
| Pannám |
A lakás tulajainál elértük, hogy kapjunk
pár nap haladékot, így a helyi átbútorozás hétfőre tolódott. (Megszánt minket
az egyik költöztető, akit a neten találtam, és bezsúfolt minket a napjába.)
Viszont Pestről, a volt lakásomból is el kellett hoznunk dolgokat, amit nem
tudtunk máskorra halasztani. A kérdés csak az volt, hogyan kerül ide egy
komplett konyha. A szomszédaink mentettek meg, akiknek van nagy autójuk és egy erős
fiúk, valamint vejük. Három markos legénnyel állítottam hát be az ezer éve nem
látott féllakásomba és úgy, ahogy volt rácsodálkoztam, mennyi mindent hagytam
anno ott. Most nagyon jól jött, hogy nem kell pénzt kiadnunk sem hűtőre, sem
konyhabútorokra. Sőt, kedvenc edényeim is visszakerültek, így
boldogan tudok főzőcskézni. Na jó, ez túlzás, mert egyelőre semmit nem találok.
 |
| Donim |
Amikor
szombaton áthoztuk a konyhát, még aznap el is kezdtük felszerelni. Nem volt
egyszerű, mert nem az itteni elrendezéshez készültek, de mi – ugye – nem ismerünk
lehetetlent. Illetve majdnem, de nagybátyám, aki beugrott segíteni, kihúzott
bennünket a csávából. Úgy bepasszíroztuk vele a bútordarabokat, hogy egy hurrikán
sem tudná elmozdítani őket a helyükről. Hatvan fölött mindenkit megszégyenítő fürgeséggel pattant fel az egyik szekrényre és nyomta felülről a másikat egy harmadik mellé. Jó buli volt. Azon ugyan izgultunk, hogy a falra
szerelt felső szekrények ne essenek ránk (nem lehet tudni ezeknél a falaknál…),
de eddig még minden oké.
Fúrtunk, flexeltünk (az új gépünk persze csak
negyedóráig élt, mehettünk a boltba cserélni…), aztán pedig mindent bedobáltunk, amit
csak a Konyha-feliratú dobozokban találtunk. Na, ezért nem lelek most semmit. A
Kicsinek ugyan tök mindegy, hogy rózsaszín vagy kék kanállal eszi anyósom
főzelékjét, de a nagyoknak mégsem adhatok villát a kenyér megvajazásához.
Minden célom tehát vasárnap óta az, hogy minél hamarabb
helyükre kerüljenek a dolgok. Annál is inkább, mert a hétfői költözéssel
végképp eldurvult a helyzet.
 |
| A legnagyobb |
Délután fél kettőkor jöttek a bútorcipelők és fél nyolcig el
sem váltunk egymástól.
Én életemben már
15-ször költöztem (ez a 16.), de egyik sem tartott eddig. (Tény, hogy ennyi
gyermekem sem volt még.) A végén már annyira untam, hogy én is beálltam cipekedni.
Hát, soha nem lennék költöztető! Maximum a sofőr, aki kitetriszezi a bútorok
berakási sorrendjét. Na, az valami fantasztikus. Feljött a fickó a lakásba, 3
perc alatt felmérte a helyzetet és számomra logikátlanul sorolta, hogy mi
miután kerüljön majd be az autóba. 20 éve csinálja és abszolút profi volt.
Tényleg minden befért egy fuvarba. Azért lett végül mégis csak kettő belőle,
mert azokat a cuccokat is el kellett hoznunk, amelyekre ugyan nincs szükségünk,
de ott nem tudtuk kidobni. Így most tele van az összes sufni és felismerhetetlen lett a
nappali. Mindent oda zsúfoltunk be a gyerekek cuccait kivéve. (Ja, amúgy ők is becsülettel kivették a részüket a költözésből: plusz dobozokért rohangáltak, ragasztottak, pakoltak becsületesen és zokszó nélkül. Nagyon büszke vagyok rájuk.)
Az ugyanis fontos
volt, hogy az ő szobájuk azonnal elkészüljön. Nem azért, mert ők ilyen
kényelmesek lennének (aludtak már sokkal gázabb körülmények között is), hanem mert
az ő szobájukban akartunk mindannyian megszállni. Így este nyolckor nekiálltunk
ágyakat összerakni, aztán gyors vacsoraféle is volt anyósomnál, majd miután
letettük őket aludni, a férjemmel visszamentünk a lakásba az apróságokért.
Vannak ugyanis dolgok, amelyeket nem akartunk a költöztetőkre bízni (TV,
számítógépek, stb.). Na jó, meg el is kellett még mosogatnom az utolsó ebéd
után, és akadtak még konyhai eszközök, amelyeket nem sikerült időben bedobozolni.
Gondold el, a házat is kellett csinálni, meg pakolni is kellett volna.
Tulajdonképpen anyum csomagolta be a cuccaink 90 százalékát… Nagyon sajnáltam
érte. (Most meg óránként zaklatom telefonon, hogy mi hol lehet...)
 |
| A gyerekszoba előtte - utána (részlet) |
Szóval visszamentünk és éjfélig még csomagoltunk (imádkozva,
hogy a Kicsi fel ne keljen hamarabb, mint szokott). Takarítani is kellett
volna, de az kedd reggelre maradt. Kilenckor kellett átadnunk a lakást. Hajnal
hatkor keltünk is. Doni elment suliba (hulla fáradtan, de ragaszkodott hozzá a
fociedzése miatt), Pannit viszont visszatartottam a Kicsi végett. Ő
szórakoztatta Leont, amíg mi csillogóvá varázsoltuk a lakást. Életemben nem
takarítottam még ilyen gyorsan. Aztán a tulaj bejelentette, hogy másfél órát
késik… hát, nem örültem. De mindegy, kedd délre egy újabb szakasz lezárult az
életünkből. És amilyen fura az élet, mára már nem is emlékszem igazán, milyen
is volt ott. Mert annyira szeretek itt.
Pedig katasztrófa sújtotta övezet
vagyunk. Tényleg csak a gyerekszoba van rendben. A hálót éjjel, vagy amikor a
Kicsi napközben alszik, akkor glettelem. Még mindig nincs kész, mert annyira
sok a javítani való rajta. A konyhában nincs víznyomás, így a mosogatás nehézkes.
Fogasokat csak ma tudtunk felszerelni az előszobába, padlóink pedig nincsenek.
Még. Mondjuk, nehezen tudom elképzelni, hogy fogunk ennyi aktív gyermek mellett
aljzatkiegyenlítőzni, de ezen most nem aggódom. Lépésről lépésre haladunk
továbbra is.
 |
| A konyha előtte-utána (részlet) |
A konyha tulajdonképpen áll (egy falrészt kellene
lecsempézni még), remekül használható, és ma már meleg ételt is készítettem. Le
tudunk ülni az asztal köré, ami szintén nagy szó, mert első este Panni még az
ölemben vacsorázott. (
Doni meg a konvektornál reggelizett kedden.)
Ma a kábeles már eljutott a nappaliban a konnektorig, ami egy
nappal ezelőtt még lehetetlen lett volna. A ruháink viszont továbbra is
zsákokban, a zsákok egymáson a bútorok között, a bútorok pedig
összepasszírozva. Egyedül én ismerem ki magam közöttük, így állandóan én
rohangálok bugyikért, gatyákért, cipőkért, csavarokért, távirányítókért,
firlefrancokért. Egyedül a krumplinyomót nem találom, ami ma épp kellett volna.
Tartok tőle, hogy a sufniban van valahol. De nincs az az isten, hogy most ott
is feltúrjak mindent. Jó nekem a villa is helyette. Pontosan olyan érzés, mint
amikor a glettet kavarom be.
Úgyis olyan a házátalakítás, mint a főzés. Miért
ne lehetne ezt fordítva is mondani? A vakolat ugyebár tejföl, a glett
krumplipüré, a falegyengetés tortabevonás, a betonozás pedig sütisütés. Kész
kantinélet.
 |
| Meg nem áll... |
Viszont tényleg megvan mindenünk, ami jelenleg fontos.
Működik a mosógép, a mikró, a tűzhely, a hűtő, a TV, a net, mégha
hosszabbítókról is, mert Isti ezen a héten még nem ért ránk. De ami késik, nem
múlik. Mire itt minden konnektor meglesz, talán én is festhetek már. Persze a
legjobb az lenne, ha valaki kölcsönkérné a Kicsit egy hétre, hogy tényleg
haladhassunk. Tőle ugyanis továbbra sem lehet mozdulni. Imádnivalóan utánoz
bennünket, szerelget, létrára mászik, de marha féltékeny a glettvasra (is). Ha
nem vele foglalkozunk, áll a bál. Így nem igazán lehet gyorsan haladni. Pedig mi
max. 2 hetet bírunk ki ilyen körülmények között. Aztán már csak a pénzgyűjtésre
szeretnénk koncentrálni, hogy megvehessük a járólapokat, a függönyöket és egyéb
kiegészítőket, amivel majd tényleg igazi meleg otthont tudunk varázsolni. Stukatúrnádas
kerítés már van, jöhetne
a benti
bekuckózás is.
