Szerénységből önbizalomhiány - avagy a magamutogatás bűn?

Egymásnak feszült a neveltetésem és azon belső kényszerem, hogy megmutassam magam a világnak. Mindig is extrovertált típus voltam, jó nagy adag külső kontrollos függéssel. Nem véletlenül vezetek blogot, amit szintén nem véletlenül nem verek nagydobra. Pedig jó lenne, ha ismert lehetnék az írásaim által, ugyanakkor mégsem visz rá a lélek, hogy nyomassam magam agyba-főbe. A neveltetés ugyebár itt lép képbe: a dicsekvés, magamutogatás nem vezet jóra, visszás. Fontosabb a szerénység.

De mi van akkor, ha az ember mégis arra vágyik, hogy szélesebb körben legyen ismert, hogy beszéljenek róla, hogy sokan kövessék? Régóta tépelődöm már ezen és nem is feltétlenül az írásaim kapcsán, mert amikor visszaolvasgatom a régieket, sokszor én magam szisszenek fel azok gagyiságán. Tegnap viszont valami teljesen más miatt jött elő újra ez a téma, értsd magamutogatási kényszer vs. családi etikai kódex.

Hiszen hol vagyok én azoktól az emberektől, akik tényleg letettek valamit az asztalra? Legyen szó írásról, sportról, életmentésről, világmegváltásról. Ha így nézzük, sehol.

Ugyanakkor azt gondolom, ez a fajta megközelítés mégsem a legjobb irány. Mindenki lehet követendő példa, akinek így sem árt a cégér, hiszen már rég nem abban a világban élünk, hogy a hírnév szájról szájra járva „bekövetkezik”.

Na, de eddig nem voltam valami egyértelmű. Konkretizálás jön:

Tegnap volt az egyéves házassági évfordulónk. Arra gondoltam, belebújok a menyasszonyi ruhámba - ami ugyan kismamaruha volt, hiszen két héttel szülés előtt mondtam ki az igent - és lefotóztatom magam a lányommal. (Erre a testképzavarom miatt amúgy is sokszor megkérem, mert muszáj az agyamat is szintre hoznom.) Nem kertelek, nagyon tetszett, amit láttam. Bár a ruha kissé nagy, de így is megmutatta, hogy az elmúlt hónapok edzései és egészséges ételei milyen klasszul át tudják formálni az emberi testet. Még az enyémet is, amiről  kb. két hete kiderült, hogy élete végéig hashimotóval fog küzdeni. (Igen, újra hormonkezelés alatt állok.)

Szóval nagyon boldog lettem saját látványomtól és azonnal el is szégyelltem magam emiatt. Szívem szerint két gombnyomással feltöltöttem volna a képet a fészbukra, hogy ímé, lássátok, milyen csudajól festek egy évvel szülés után, de nem tettem. Jött ugye a belső tiltás: milyen dolog már, hogy dicsekszem, mutogatom magam, hiszen nincs ebben semmi extra. Nem nagy kunszt. Különben is, miért vágyom már megint pozitív visszajelzésekre, hűha-gombokra, meg szivecskékre. Vajon itt már a lájk-függőség is bejátszik, vagy csak tényleg annyira elzártan élek a külvilágtól, hogy interakció-hiányban szenvedek? Esetleg tényleg arról van szó, hogy azt szeretném, ha körülöttem forogna a világ? De az meg milyen már? 

A keresztapám helytörténész. Fantasztikus, sikeres előadásokat tart. A nagybátyám elismert, megbecsült sajtós (még ebben a mocsok világban is). A szüleimet mindenki tiszteli és becsüli azért, ahogyan élnek, amilyen értékeket képviselnek és közvetítenek.  A húgom beteg gyerekekkel foglalkozik, a nővérem ingyen szépítette/szépíti kórházak, óvodák, iskolák falait. Mindezt külön marketing nélkül. Hát mit akarok én? És legfőképp, miért?

Itt jön be a képbe az a sokat emlegetett önbizalomhiány? Vajon, ha az embernek bőven van önbizalma, akkor nincs szüksége állandó visszajelzésekre? Vajon akkor nem teszi ki magát úton-útfélen minden netes felületre? Vagy tényleg csak arról van szó, hogy nem vagyok emberek között, hogy megkapjam a napi szeretet-adagomat? És miért nem elég az, amit itthon a családomtól begyűjtök?

Igen banális téma ez, ha belegondolok. És itt megint beköszön a viaskodás, hogy van-e ennek a dilemmának bármi értelme is.

A legjobb gyerekkori barátom, aki egyben a legnagyobb kritikusom is, biztosan le fog hülyézni. Csak így egyszerűen, ahogy szokta. Én mégis meg akarom mutatni, hogy mit értem el az elmúlt időszakban, még ha az csak a testem átalakítása is. Mert van benne munka, és mert soha nem gondoltam komolyan, hogy ilyen jól sikerül.

Szerénynek kellene maradnom, mert úgy illik. Egy barátnőm írta nekem pár hete épp a fentiek kapcsán, hogy szomorú dolog az, amikor a belénk nevelt szerénységből végül önbizalomhiány lesz. Én most megpróbálom legyőzni, és bízom abban, hogy nem félreérthető. Úgyhogy kiteszem ide a képet. (Davidaként többet meg merek engedni magamnak, mint Delunyvikiként. Bár jó lenne, ha a két énem egyszer újra lenne olyan bátor, hogy ismét egyesül.)