Hogyan játszunk egy öthónapossal?
Lehetőleg titokban, vagy
minimum úgy, hogy ne lásson senki, mert könnyen nézhetnek hülyének. Nagyon
hülyének. Eszméletlen randa ugyanis az a látvány, amit egy anyuka (vagy apuka)
a kisbabájával való játszás során produkálni képes. Itt van például a
nyelvnyújtogatósdi.
Ezt úgy játszuk, hogy jó
hosszúra kiöltöm a nyelvem, aztán villámgyorsan visszaszívom. Majd ugyanezt
megismétlem balra nyújtva, aztán jobbra nyújtva, és mindezekhez cuppogok.
Rosszabb esetben fröcsög a nyálam is. A baba persze marha kerek szemekkel néz,
nekem meg nem esik le a tantusz, hogy talán kezd rosszul lenni. De persze aztán
kapok egy óriási vigyort, ami mindezek ellenkezőjéről győz meg, és folytatom a
nyálas-nyelves játékot. (Csak tényleg ne lásson meg senki.)
Természetesen a hatást
mindenféle segédeszközzel is fokozhatjuk. A kicsim például imádja a tetra-pelust
(ó, igen, sikerült egy l-lel leírnom!), így nagyon sokszor bevonjuk azt is a
játékainkba. Mostanában két kezembe veszem a kendőt és pörgő, gyors
mozdulatokkal feltekerem. Jó kis légörvény keletkezik ilyenkor, ami a
kánikulában kifejezetten üdítő, csak ne kellene még ehhez pofákat is vágni.
Vagy a feltekert tetrát aztán a fejünkre kötni. De nem ám olyan Rambósan! Nem,
Kossuth mintára, körszakállnak. Vagy fogfájós mókusként. A kicsinek már ez is
nagyon tetszik, hiába, az anyján tud a legjobbakat nevetni. Nem is feltételezem
róla, hogy kinevetne, ahhoz túl jólnevelt.
Szóval nyújtogatom a
nyelvem gyors egymásutánban, pörgetem a pelust és az arcom köré kötöm, s
mindezek lezárásaként csettintgetek és kurjongatok jó nagyokat. Na, ezt tényleg
csak sötétkamrában...
Akkor már inkább a hogyan
utánozzuk egymást-játékot, ami talán nem olyan szörnyű látvány kívülről nézve
sem.
Bár amikor megpróbálom én
is bekapni a lábujjaimat, mint a baba, vagy az öklömet tolom teljes erővel az
arcomba, akkor először is azonnal elkap a csípőgörcs, másodszor kiugrik az
állkapcsom. Ilyenkor felszisszenek, ami – ha lehet – még jobban tetszik a
csöppségnek, aki örömében visongatni kezd. Nagyon hangosan. Fülsiketítően.
Annyira, hogy az már tényleg fáj, de füldugóm még nincs és a kezem sem elég erős
ahhoz, hogy kielégítően leszorítsam a füleimet. (És különben is épp a számban
vannak, ugyebár.)
Ilyenkor édes a bosszú, és fejébe nyomok egy parókát. Érezze csak tettei következményét. De neki persze meg se kottyan...
Mert hogy ott van a méhecske
a lámpára kötve. Abszolút favorit nálunk. Ha bekapcsolom a ventilátort, a
plüss eszeveszett forgásba kezd, ami lenyűgözi gyermekemet, így ilyenkor jutok
némi levegőhöz és végre letisztogathatom magamat a sok nyáltól. Persze utána
kérdőn rám néz, és én már tudom, hogy eljött a zümmögés
ideje. Próbáltatok már hosszú percekig méhecskét utánozni? Garantált szájzsibbadás.
Vagy, ha már itt járunk, kismalacot? Olyan ui-módra. Visítva. Meg kiskutyát,
aki szintén fejhangon vakkangat. De a legjobb mégis a ló, ahol nem elég csak
nyihaházni, prüszkölni is kell hozzá, meg fejet rázni. Gyilkos. De a gyerek ezt
szereti és hangosan kacag, hát anya minden nap legalább félórára „leállattiasodik”.
Aztán csodálkozik a párom, hogy egy épkézláb emberi mondat sem jön ki a
számból, amikor hazaér. Illetve csodálkozhatna, ha ilyenkor nem vedlene át ő is
minimum egy berregő traktorrá vagy egy nyikorgó óraművé. (A kakast tilos utánoznia, hiszen profin csinálja. Olyannyira, hogy a demecseri "nagytarajú" a szomszédban mindig visszaválaszol neki, sőt, jól fel is borzolja magát... Nem beszélve az összes többi állatról. A kutyák is teljesen bezsonganak, ha átmegy vérebbe.)
Most már csak az a kérdés,
hogy a gyermekünk ilyen felmenőkkel mire megy majd.
