Cukor
"Bizony, tévedésbe esel, mert így csak a felét tudod megteremteni a mindenségnek."
Ne kérdezzétek meg, hogy erről hogy jut eszembe a sütés-főzés, de bizony így van. Meg is könnyebbültem, mert a tegnapi Aleppo-bejegyzésem után féltem, hogy milyen témát dob fel a könyvem mára. Igen, sajnos haladni kell tovább. Kemény helyzet, hogy számos helyen a világban (és itthon) éheznek, én meg - ha tehetem - azzal szórakozom, hogy új recepteket próbálok ki...
Mindez nem azért történik, mert annyira szeretnék a konyhában tevékenykedni (bár időnként igazán szívesen kreálok mindenféle finomságot), hanem azért, mert egyrészt így sokszor olcsóbb a heti menü, másrészt pedig, mert a "mostohafiam" cukorbeteg.
Emlékszem, amikor kedvesemmel összekerültünk, nagyon megijedtem a feladattól. A cukorbetegség nem játék és nagyon szigorú előírásokat kell betartani. Féltem, hogy én ennek nem fogok tudni megfelelni: méricskélni a szénhidrátmennyiséget, mindenben ki is számolni, amit készítek, mindig ugyanabban az időben enni és szúrni, teljesen cukormentesen sütni-főzni, csak teljes kiőrlésű ételeket készíteni, stb.
Szóval féltem. Aztán a nagyfiú profizmusa oldotta a feszültségemet. Csodálatosak a gyerekek. Olyan gyorsan megtanulnak élni egy ilyen betegséggel és olyan természetesen kezelik az egészet (akár a hajnali négy órás kelést is), hogy csak meghajolni tudok előttük. (Azért a többesszám, mert az egyik pici unokaöcsém is cukorbeteg.)
Szóval nekiálltam kísérletezni is, mert baromi drágák az édesítőszerek, a teljes kiőrlésű liszt, vagy az abból készült dolgok, illetve a diabetikus ételek. Be kell azért vallanom, hogy mivel magam is sok mindent diétásan ettem már korábban is, valahol - csúnyán hangzik, de kéretik nem félreérteni - kapóra is jött ez az élethelyzet, mert továbbra is tudtam tartani a diétámat. Ami viszont megerőltető volt, hogy minimum két felé kellett főznöm. Nos, ezt egy év után egyszerűen megoldottam úgy, hogy sokszor mindenki diétás kaját kap az asztalnál.
Amikor így főzőcskézek, nagyon sokszor eszembe jut, hogy vajon korábban, amikor nem volt ennyi diétás étel Magyarországon, hogy a fenébe oldották meg a cukorbetegek az étkezést?! De nem is kell visszamenni a múltba, hiszen vidéken (konkrétan akár szülőfalumban is) most sem kaphatóak diétás élelmiszerek. Be kell utazni a megyeszékhelyre, ha az emberfia cukros... Ez azért igazán elkeserítő. A XXI. században ott tartunk, hogy a cukorbeteg, ha rossz helyre születik itthon, bizony nagyon megszenved, ha életben akar maradni. Emlékszem, nyáron, amikor Baranyában nyaraltunk, nem találtunk olyan cukrászdát, ahol cukormentes fagyit árultak volna. Ilyenkor az egész család szolidaritást vállal és nem eszik fagyit. Vagy, ahogy tavaly is, kitalálok valami diétás jégkrémet, ha nem jutunk el a Tescóba.
Szerencsések vagyunk tehát, hogy nagyvárosban lakunk, ahol négy üzlet kínálatából össze tudom állítani a menüt. Igen, nem tévedés, négy üzlet, mert itt sem lehet egy helyen minden alapvető cukorbetegeknek való élelmiszert megvenni.
És szerencsés vagyok, mert nagymamám és édesanyám hamar megtanítottak főzni, így nem ijedek meg semmilyen recepttől és elég sok konyhai trükköt ismerek. Olyan fantasztikus tortákat mondjuk, amilyeneket a húgom csinál, valószínűleg soha nem fogok készíteni, de minden másban igyekszem a családom örömére lenni.
Így gyors és klassz recepteket kerestem mostanában, állandóan frissítem az itthoni menütárat, és szépen sorban ki is próbálok mindent a mákosguba-tortától kezdve a répa-snacken át a pillefánkig.
Addig pedig pár étvágygerjesztő fotó:
Ne kérdezzétek meg, hogy erről hogy jut eszembe a sütés-főzés, de bizony így van. Meg is könnyebbültem, mert a tegnapi Aleppo-bejegyzésem után féltem, hogy milyen témát dob fel a könyvem mára. Igen, sajnos haladni kell tovább. Kemény helyzet, hogy számos helyen a világban (és itthon) éheznek, én meg - ha tehetem - azzal szórakozom, hogy új recepteket próbálok ki...
Mindez nem azért történik, mert annyira szeretnék a konyhában tevékenykedni (bár időnként igazán szívesen kreálok mindenféle finomságot), hanem azért, mert egyrészt így sokszor olcsóbb a heti menü, másrészt pedig, mert a "mostohafiam" cukorbeteg.
Emlékszem, amikor kedvesemmel összekerültünk, nagyon megijedtem a feladattól. A cukorbetegség nem játék és nagyon szigorú előírásokat kell betartani. Féltem, hogy én ennek nem fogok tudni megfelelni: méricskélni a szénhidrátmennyiséget, mindenben ki is számolni, amit készítek, mindig ugyanabban az időben enni és szúrni, teljesen cukormentesen sütni-főzni, csak teljes kiőrlésű ételeket készíteni, stb.
Szóval féltem. Aztán a nagyfiú profizmusa oldotta a feszültségemet. Csodálatosak a gyerekek. Olyan gyorsan megtanulnak élni egy ilyen betegséggel és olyan természetesen kezelik az egészet (akár a hajnali négy órás kelést is), hogy csak meghajolni tudok előttük. (Azért a többesszám, mert az egyik pici unokaöcsém is cukorbeteg.)
Szóval nekiálltam kísérletezni is, mert baromi drágák az édesítőszerek, a teljes kiőrlésű liszt, vagy az abból készült dolgok, illetve a diabetikus ételek. Be kell azért vallanom, hogy mivel magam is sok mindent diétásan ettem már korábban is, valahol - csúnyán hangzik, de kéretik nem félreérteni - kapóra is jött ez az élethelyzet, mert továbbra is tudtam tartani a diétámat. Ami viszont megerőltető volt, hogy minimum két felé kellett főznöm. Nos, ezt egy év után egyszerűen megoldottam úgy, hogy sokszor mindenki diétás kaját kap az asztalnál.
Amikor így főzőcskézek, nagyon sokszor eszembe jut, hogy vajon korábban, amikor nem volt ennyi diétás étel Magyarországon, hogy a fenébe oldották meg a cukorbetegek az étkezést?! De nem is kell visszamenni a múltba, hiszen vidéken (konkrétan akár szülőfalumban is) most sem kaphatóak diétás élelmiszerek. Be kell utazni a megyeszékhelyre, ha az emberfia cukros... Ez azért igazán elkeserítő. A XXI. században ott tartunk, hogy a cukorbeteg, ha rossz helyre születik itthon, bizony nagyon megszenved, ha életben akar maradni. Emlékszem, nyáron, amikor Baranyában nyaraltunk, nem találtunk olyan cukrászdát, ahol cukormentes fagyit árultak volna. Ilyenkor az egész család szolidaritást vállal és nem eszik fagyit. Vagy, ahogy tavaly is, kitalálok valami diétás jégkrémet, ha nem jutunk el a Tescóba.
Szerencsések vagyunk tehát, hogy nagyvárosban lakunk, ahol négy üzlet kínálatából össze tudom állítani a menüt. Igen, nem tévedés, négy üzlet, mert itt sem lehet egy helyen minden alapvető cukorbetegeknek való élelmiszert megvenni.
És szerencsés vagyok, mert nagymamám és édesanyám hamar megtanítottak főzni, így nem ijedek meg semmilyen recepttől és elég sok konyhai trükköt ismerek. Olyan fantasztikus tortákat mondjuk, amilyeneket a húgom csinál, valószínűleg soha nem fogok készíteni, de minden másban igyekszem a családom örömére lenni.
Így gyors és klassz recepteket kerestem mostanában, állandóan frissítem az itthoni menütárat, és szépen sorban ki is próbálok mindent a mákosguba-tortától kezdve a répa-snacken át a pillefánkig.
Addig pedig pár étvágygerjesztő fotó:
 |
| Mákosguba-torta |
 |
| Szalonnás sertéssült brokkolival és sajtszórással |
 |
| Répa-snack |
 |
| Pillefánk (megmaradok inkább a csörögénél) |
 |
| Cukormentes piskóta diétás vaníliapudinggal |
 |
| Teljes kiőrlésű kifli |
 |
| Ferdinánd (Rózsafánk) kivételesen nem diétásan |
 |
| Vadas a párom kérésére |
