Ugye szabad nem beszélni?

Na, az úgy volt, hogy jött a terhesség. A legjobbkor, mert úgyis munkahelyi gondjaim voltak. Oké, kérdés tisztázva, probléma megoldva. Csak azzal nem számoltam, hogy el fogok némulni. Se vers, se blog, se semmi. Nem is a rosszullétektől, nem is attól, hogy vén fejjel vállalom a harmadik babát, hanem csak úgy. Nem jött ki szó a számon (illetve egy karakter sem a gépen). Alszom, eszem, ellátom a családot, tisztességes veszélyeztetett terhes-háztartásbeliként, s amikor senki nem lát, megint alszom. És évek óta először újra nézek híradót. Nem kellene. Tovább némít. Minden nap van valami, amivel kapcsolatban megfogalmazódik egy szösszenet a fejemben, de mire géphez ülnék, inkább mégsem akarom leírni. Már attól elfáradok, hogy a fejemben reakciók fogalmazódnak meg a kinti világra.  Csak a családom miatt látom értelmét a minden napi felkelésnek. Mert velük jó. Nagyon jó.  A gyerekeimet – ha lehetséges egyáltalán – napról napra jobban és jobban szeretem. A párommal  minden percben egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz. Természetessé vált az együttesünk. A szüleimet minden nappal jobban tisztelem és becsülöm. Azt az alapot, amit nyújtottak és átadtak, napról napra magasabb piedesztálra emelem, még ha képzavar is. Mert tényleg csak úgy van értelme élni, ahogy tanították. Aztán talán majd a szavak is visszatérnek egyszer.

Katt: Popper