Boldogsághormonok a „semmiből”, avagy te is lehetsz pozitív
Kezdem a reggellel. De nem, mégsem. Mert nem maga a hajnali meleg kávé a teraszon az első boldogságpillanat a napjaimban. Nem, én már előre örülök. Ugyanis, amikor hulla fáradtan az éjjel kellős közepén beállítom az ébresztőt, és látom, hogy legalább hat órát alhatok, már az maga is mennyei érzés! Ennél még jobb, ha be sem kell állítani, mert jön a szombat. Bizony, hiába vannak gyerekek – akik nem átalkodnak hétvégén is korán rajtam ugrálni – én bizony nem kelek fel! Sőt! Beállítom azt a régi Trabant dalt vagy Szeder reggeli klasszikusát és szétkürtölöm a lakásban, hogy ha a fejük tetejére állnak, én akkor sem mozdulok.
Éppen ezért már a tudat boldoggá tesz, hogy a konyha- vagy hűtőszekrényben minden fontos – értsd: keksz, müzli, gofri, joghurt, tej – elérhető közelségben van a piciknek, és persze a fellépőről sem feledkeztem meg. (Mert mi van, ha mégsem.) És boldog vagyok, hogy – szégyen ide, szégyen oda – idejekorán megtanítottam a távirányítók kezelését. Persze végül a zene mégis magamhoz térít és kikecmergek az ágyból. Úgy kilenckor.
Így már jól indul a reggel. Akár hétköznap is. Előző este bekészített kávé, meleg takaró, kerti szék, a rigók kórusa, napfelkelte és a néma város, mert itt még mindenki alszik. Hétköznap a törpök is utánam ébrednek. Ez a hajnali félórás nyugalom elengedhetetlen számomra. Megfigyeltem, ha valami miatt mégsem nem jön össze – mert a kisfiam radarjai elég gyakran megérzik, hogy anya a másik szobában kiosonni készül – kénytelen vagyok más jellegű boldogsághormonhoz fordulni.
Így már jól indul a reggel. Akár hétköznap is. Előző este bekészített kávé, meleg takaró, kerti szék, a rigók kórusa, napfelkelte és a néma város, mert itt még mindenki alszik. Hétköznap a törpök is utánam ébrednek. Ez a hajnali félórás nyugalom elengedhetetlen számomra. Megfigyeltem, ha valami miatt mégsem nem jön össze – mert a kisfiam radarjai elég gyakran megérzik, hogy anya a másik szobában kiosonni készül – kénytelen vagyok más jellegű boldogsághormonhoz fordulni.
Ez pedig a reggeli ölelés. Hosszan. Aztán persze indul a verkli, de újabb ok az örömre, ha a menetrendünktől nem térünk el. 6:45 ágyból való kihámozás, öltöztetés. 7:00 óra reggeli. 7:15 fogmosás, fésülködés. 7:25 cipő, kabát. 7:30 start. És ha ez sikerül (+ öt perc belefér), akkor jól megdicsérem őket, és ettől már megint boldog vagyok, na. Aztán focit rugdosva eljutunk az oviig, miközben a fiam kacag és időnként még a lányom is hozzáér a labdához, megsimogatjuk az összes szeretett szomszédkutyát és énekelünk. Szoros ölelés búcsúzáskor – mert folyamatosan lopogatom az ilyen hormonokat – és felszállás a buszra. Ami ugyan büdös, de mindig van nálam egy jó könyv, vagy uram bocsá’ a telefonom elterelésnek. Ilyenkor kikapcsolok és elolvasom az összes cikket, ami érdekel (szigorúan politikamenteseket). Komolyan mondom, nincs annál jobb, mint végre - újra – kizárni a világot. Egy reggelen már másodszor.
Aztán meló. Tanítok. És amikor bezárom a terem ajtaját, teljesen feldobódom. Mert nincs bent főnök, ideges vagy idegesítő kolléga, nincsenek klikkesedő problémák, kizárólag rengeteg - időnként fáradt - vigyorgó, laza, életre való kamasz, akikkel nyugodtan lehet akár a padra is felülni, sőt időnként akár felállni. Hiába, no, az elöljárószókat így lehet a legjobban megszerettetni!
Gyorsan telnek az órák. Késő délután már újra a kicsinyeimmel vagyok, és ha tényleg rájuk koncentrálok (nem a rengeteg rám váró házimunkára), minden pillanat csodás. Mert valóban visszavedlek gyermekké magam is, és ez fantasztikus érzés. Bár pont tegnap kivételesen annak örültem nagyon, hogy mindent elmosogattam közvetlenül a vacsi után, mert a kedvesem átjött és lefoglalta a gyermekeimet. Rend volt, pedig nem is volt éjszaka, amikor ezt normális esetben meg szoktam csinálni. Öröm és boldogság.
Aztán egyik lefekvéskor sírt a lányom. Ilyenkor nem marad más, mint szorosan megölelni – igen, már harmadszorra egy nap – és hagyni, hogy szomorú legyen. Aztán átbeszélni vele az esti mese idejét, és nem törődni azzal, hogy egy órát ráhúztunk a napra. Mert végül mosolyogva alszik el. És így én is.
Aztán fáradtan, keserédesen bebújok az ágyba, előveszem a gépemet, és kiírom magamból a napot, hogy megint átjárjon egy jóleső érzés. Mert boldoggá tesz az újbóli nyugalom. És ilyenkor anyura gondolok, aki naponta felhív 300 km-ről, meg apura, akit az orvosok már vagy 30 éve temetnek, de még mindig köztünk van, és a testvéreimre, akiket csak háromszor láthatok egy évben, de “titkos” csetcsoportunk van, és a páromra, aki nem is olyan messze tőlem szintén az ágyában van és küld nekem egy matricát, mert szeret.
Aztán beállítom az ébresztőt és kíváncsian várom, hány óra alvást ír ki. 5 óra 14 percet. És örülök, mert több mint a 4 óra, meg különben is lesz újra szombat. És újra lesz egy klassz hétvége, meg jönnek majd a reggelek és az esték is, amikor újra gyönyörködhetek az olcsó, de végre működő kerti lámpácskáimban. És különben is megindult a sárgarépa, meg a csillagfürt, meg isteni lesz a hétvégére ígért eső utáni illat, aztán lehet majd füvet nyírni, és végre a kertben is jókat focizni.
Mert minden szép. A nem szép is szép. Hisz csak rajtam múlik, boldog vagyok-e. Csak rajtam áll, hogy mérges vagyok-e. Jó ideje nem engedem, hogy bármi is feldühítsen, mert minden úgy jó, ahogy van. Mindennek oka van, még ha nem is tudom, mi. Annak is, hogy egyedül nevelem a piciket egy albérletben tanári fizetésből. Kurt Tepperwein megírta, hogyan legyek boldog. Én meg szót fogadtam.
Aztán meló. Tanítok. És amikor bezárom a terem ajtaját, teljesen feldobódom. Mert nincs bent főnök, ideges vagy idegesítő kolléga, nincsenek klikkesedő problémák, kizárólag rengeteg - időnként fáradt - vigyorgó, laza, életre való kamasz, akikkel nyugodtan lehet akár a padra is felülni, sőt időnként akár felállni. Hiába, no, az elöljárószókat így lehet a legjobban megszerettetni!
Gyorsan telnek az órák. Késő délután már újra a kicsinyeimmel vagyok, és ha tényleg rájuk koncentrálok (nem a rengeteg rám váró házimunkára), minden pillanat csodás. Mert valóban visszavedlek gyermekké magam is, és ez fantasztikus érzés. Bár pont tegnap kivételesen annak örültem nagyon, hogy mindent elmosogattam közvetlenül a vacsi után, mert a kedvesem átjött és lefoglalta a gyermekeimet. Rend volt, pedig nem is volt éjszaka, amikor ezt normális esetben meg szoktam csinálni. Öröm és boldogság.
Aztán egyik lefekvéskor sírt a lányom. Ilyenkor nem marad más, mint szorosan megölelni – igen, már harmadszorra egy nap – és hagyni, hogy szomorú legyen. Aztán átbeszélni vele az esti mese idejét, és nem törődni azzal, hogy egy órát ráhúztunk a napra. Mert végül mosolyogva alszik el. És így én is.
Aztán fáradtan, keserédesen bebújok az ágyba, előveszem a gépemet, és kiírom magamból a napot, hogy megint átjárjon egy jóleső érzés. Mert boldoggá tesz az újbóli nyugalom. És ilyenkor anyura gondolok, aki naponta felhív 300 km-ről, meg apura, akit az orvosok már vagy 30 éve temetnek, de még mindig köztünk van, és a testvéreimre, akiket csak háromszor láthatok egy évben, de “titkos” csetcsoportunk van, és a páromra, aki nem is olyan messze tőlem szintén az ágyában van és küld nekem egy matricát, mert szeret.
Aztán beállítom az ébresztőt és kíváncsian várom, hány óra alvást ír ki. 5 óra 14 percet. És örülök, mert több mint a 4 óra, meg különben is lesz újra szombat. És újra lesz egy klassz hétvége, meg jönnek majd a reggelek és az esték is, amikor újra gyönyörködhetek az olcsó, de végre működő kerti lámpácskáimban. És különben is megindult a sárgarépa, meg a csillagfürt, meg isteni lesz a hétvégére ígért eső utáni illat, aztán lehet majd füvet nyírni, és végre a kertben is jókat focizni.
Mert minden szép. A nem szép is szép. Hisz csak rajtam múlik, boldog vagyok-e. Csak rajtam áll, hogy mérges vagyok-e. Jó ideje nem engedem, hogy bármi is feldühítsen, mert minden úgy jó, ahogy van. Mindennek oka van, még ha nem is tudom, mi. Annak is, hogy egyedül nevelem a piciket egy albérletben tanári fizetésből. Kurt Tepperwein megírta, hogyan legyek boldog. Én meg szót fogadtam.
