Ninjanyu színre lép

"Te sem lennél "idegen", ha bármely más alakját öltenéd magadra a fizikai mindenségnek."

Tavaly ilyenkor adventi asszociációs játékkal szórakoztattalak benneteket, vagyis minden nap felcsaptam a Beszélgetések Istennel című könyvet, ráböktem (rábökettem) egy mondatra, és ami arról eszembe jutott, leírtam.  Így tettem 24 napon át, egészen Szentestéig. (Az archívumban megtaláljátok az összes bejegyzést.) Idén ezt azonban nem mertem bevállalni, mert a picur mellett nem garantált, hogy lenne rá időm. De ha már itt az első vasárnap, csak nem bírtam ki, hogy ne bökjek egyet (immáron a könyv negyedik kötetében). A fenti mondatot "kaptam ajándékba", megosztom hát veletek, mi ugrott be róla.

Az élet egy óriási játszótér (Mr. Nobody után szabadon), és aki nem így gondolja, feltétlen olvasson tovább.

Mióta tornázom, egyre bolondabb és vidámabb vagyok. Persze ez betudható annak is, hogy babázom, hiszen ilyenkor automatikusan megfiatalodik az ember. Én legalábbis mindig. De tény, hogy ennyi baromságot, mint az elmúlt pár hónapban, soha nem csináltam. Persze hülyeségért eddig sem kellett a szomszédba mennem, de idén már direkt keresem is az alkalmakat. Azok meg vannak dögivel.

A kislányom persze rendesen őrültnek néz, a fiam csak csodálkozik időnként, viszont legalább mindketten partnerek. Ez nekem pedig nagyon fontos, mert a kiskamaszom pont abban a korban van, amikor felnőtt szeretne inkább lenni. Komolykodó viselkedést vesz magára, meg alapjáraton is szorongóbb fajta. Elsődleges feladatomnak érzem tehát, hogy valahogy kimozdítsam saját komfortzónájából azzal, hogy megmutatom neki, a felnőttlét nem feltétlenül zord arcból és szigorú, gondterhelt tekintetből áll. 

Hozzá kell tennem, hogy azért ez utóbbit is megkapja tőlem rendesen, főleg, amikor együtt tanulunk. Valamiért a fejébe vette ugyanis, hogy velem akar mindig felkészülni a másnapra, pedig rendesen össze tudunk ilyenkor balhézni. Minap éppen a görög-perzsa háborút vettük, és én lelkesen meséltem neki a csatákról, a miértekről, még a Rubicont is előhalásztuk, meg interneten képeket nézegettünk. Ő pedig közben jegyzetelgetett (ő akarta), meg rajzolgatott. Én viszont vagy 40 percnyi sztorizás után kiborultam, mert amikor „kikérdeztem” az anyagot, szinte semmit sem tudott belőle visszaadni. (Az öccse eközben elvileg zuhanyzott, gyakorlatilag azonban a fürdőszoba ajtóban állva - egy szál pólóban- tátott szájjal hallgatta az esti mesét. Úgyhogy először őt szidtam össze, amiért nem készült még el a fürdéssel - magamban persze jót vigyorogtam és nagyon büszke voltam rá -, aztán a lánykámat, amiért hagyta, hogy feleslegesen jártassam a számat.) Szóval igen, vannak még kiborulós pillanataim, de azért igyekszem.

Még pedig úgy, hogy a lánykámat neveztem ki első számú videósomnak, aki hétről hétre felveszi anya hülyeségeit. Pontosabban Ninjanyujét.

Tudjátok, van ez a Ninja Warrior a tv-ben. Ilyen sportverseny, extra nehéz akadálypályákkal. Csak azért tudom, mert az „online edzőm” is benne van. Ezért amikor éppen ő versenyez, bekapcsoljuk a tévét, aztán amikor letudta, kikapcsoljuk. Ez a műsor adta azonban az ötletet (meg a tornás fb-csoport), hogy átváltozom én is ninjává. 

Ez annyit tesz, hogy igyekszem leutánozni az eredeti pályákat a helyi játszótér eszközeinek segítségével. Ebből kifolyólag futottam már fel csúszdán, ugráltam kiszuperált autókerekeken és autókerekekből, másztam fára, csúsztam földön, egyensúlyoztam homokozószélen, lógtam mászókán, görgettem hatalmas kábeldobot, mászkáltam autóroncson és futottam egy szatyor szeméttel is. Vicces videók kerekednek aztán ezekből, amelyekkel egyrészt magunkat szórakoztatom, másrészt az intensetes társaimat. Hálistennek a gyerekeim is kezdik élvezni, sőt, a kislányom nagyon jó ötleteket ad a különböző akadályok megvalósítására. 

Hálával tartozom a pótfiamnak is, aki ezt az egész videózásos dolgot átragasztotta rám (évek óta készítik a kis családi filmjeinket, vicces reklámjainkat csak úgy, a magunk örömére) és édesapámnak, aki megtanított játszani. 

Szóval mostanában rengeteget marhulunk, de még mindig nem látom azt, hogy a kislányom érezné, mennyivel boldogabb így az élet, mint szívfájdalmak közepette. Viszont nem adom fel, mert azért sokkal-sokkal többet vigyorog, mint két-három évvel ezelőtt, és rendesen dilisebb is lett, mégis a szociális közege egyelőre jobban hat rá (logikusan). Az pedig a sablonélet irányába visz. És szerintem, nem ez a legjobb út a boldogsághoz, hiszen – jól tudjuk – aki nem tud játszani, az nem él igazán. Hiszen az élet tényleg egy nagy játszótér - vagy színpad ugyebár -, és én azt szeretném, ha az ő világa is tele lenne homokozóvödrökkel, kislapátokkal, kerekekkel, labdákkal. 
Játsszatok, máshogy nincs értelme lenni.