Iskolakezdés - Augusztus 1.

Mostanában rengeteget ügyintézünk. Hiszen mikor máskor, ha nem a legtikkasztóbb hőség közepette. De nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, amit a nagy lóti-futi közben tapasztalok. Illetve látok.

De kezdem az elején. Már kora reggel rohadt meleg van a lakásban (29 fok!), és alig várom, hogy beindíthassam a légkondit, különben hamar 30 fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála (ami nincs, mert digitális…) Na, mindegy.

Időnként azonban ki kell menni legalább a teraszra, mert a kimosott ruháknak is meg kell száradnia, meg nekem is kellene pár perc nyugi a csimotáimtól. No, meg persze ott a napi bevásárlás, hiszen a kicsi a hűtőnk (a nagy épp bedögölve), így nem tudunk soha előre vásárolni. De ez is mindegy.

Mert most még dokihoz is mennem kellett a szokásos vérvételemre a Hashimotóm miatt. Így már délelőtt 10-re cirka 4szer leizzadtam, és persze a Kicsi miatt csak 1x tudtam zuhanyozni. Anya büdös-módban ténykedik tehát tovább, és várja a következő izzasztó feladatot, a főzést. Ilyenkor kívánom pokolba, hogy az életben maradáshoz enni kell, és nem elég csak fagylaltot felszolgálni ebéd gyanánt. Na, de még ez is mindegy.

Szerintem szép a vérem.

A nap hátralévő részében jön úgyis a java, az év közben valamiért elmaradt ügyek intézése (bankok, diákhitel, egyéb nyalánkságok). A Kicsit mindannyiszor felkapjuk, bevágjuk magunkkal együtt a tűzforró kocsiba, és megyünk intézménytől intézményig. (A Nagyok mostanában bojkottálják az ilyen együttléteket, nekik a légkondi valahogy jobban esik.) És még ez is tényleg mindegy.

Iskoladömping a boltokban

Na, de ami a városban ma várt ránk, az már nem. Mert még nagyon nem vagyok felkészülve rá és nagyon nem akarok róla tudomást venni. Még csak augusztus eleje van. Nagyon is az eleje. Minden jó érzésű ember most megy el nyaralni (még egyszer), vagy csak otthon nyírja a füvet (esetleg metszi a balkonvirágokat) teljes nyugiban. Erre a boltok mit tesznek? Pofátlanul hirdetik, hogy mindjárt itt a sulikezdés. Anyjuk kínja.

Azt már megszoktam, hogy a Mikulással Halottak napján találkozhatunk először. Hogy a karácsony jóval Advent előtt elkezdődik. Hogy a húsvéti nyuszit a kokárdával együtt tukmálják a vevőre. De hogy így megbolygassák egy fáradt anya lelkivilágát a nyár közepén, azt kikérem magamnak.

Alig győzöm kitalálni, mi legyen az aznapi kaja, hogyan foglalják le magukat a gyerekek nap mint nap, hogyan vegyem rá a picit arra, hogy ne nyígjon annyit, erre itt hülyítenek. Ilyen mondatokkal, hogy aszongya:

• Hurrá, kezdődik az iskola! (vessző nélkül…)
• Mi már várjuk a sulit!
• Mindjárt iskola! Jaj, de jó!

Kinek? Kérdem én, kinek jó?

A pedagógusnak? Kétlem. Szegény – jobb esetben – még csak egy hónapja tette le a tollat, s mint tudjuk, neki évközben sincs sűrűn szünete. (Aki nem hiszi, számoljon utána.)

A gyereknek? Kétlem. Lehet, hogy hiányoznak neki az iskolatársai, de hogy a tanórák egy cseppet sem, az tuti. (A kivételek, kérem, ne cáfoljanak meg. A leendő elsősök pedig nyilatkozzanak egy év múlva.)

A nyáron is dolgozó szülőknek? Ők talán, mert akkor a gyerekfelügyelet gondja leesik a vállukról, de a sulikezdési mizéria nekik sem hiányzik. Tehát maradjunk esetükben is a kétlem-nél.

Akkor ki marad? A boltosok? Azt is kétlem. Szerintem nincs ember, aki az üzletekben szereti ezt a hajtós időszakot.

Szóval nem tudom, ki is örül ennek, és éppen ezért, miért pont így reklámozzák a szeptembert. (A pozitív üzenet jelen esetben nálam nagyon nem ér célt.) Én speciel rosszul lettem, amikor észrevettem a füzetcsomagokat, rajzlapokat, csúnyábbnál csúnyább és drágább iskolatáskákat a kirakatokban. Úgy elijesztettek, hogy inkább visszafordultam.

Fáj az iskolakezdés

Hisz én még nagyon nem akarok arra gondolni, hogy

• Ad 1. mennyibe is fog ez fájni már megint.
• Ad 2. hány éjszakámba kerül a könyvek és füzetek befedése.
• Ad 3. hány boltba is kell majd végül mégis bemennem, mire mindent beszerzek a két iskolásomnak.

(Amúgy miért használom most ezt az Ad-ot?! Sose szoktam.)

Mert hiába vagyok rutinos anya, akkor is sok pénz, sok idő, sok stressz.

Elég nekem a kánikula, meg a Kicsi lámpamániája. 

Apropó lámpa. Ha már itt járunk: most már tuti, hogy nem focista, hanem villanyszerelő lesz.

Mert azt tudom, hogy a picik imádják kapcsolgatni a lámpákat, de az nem normális, hogy az enyém még a könyvében is csak azt az oldalt hajlandó nézni, ahol lámpa van. Nem beszélve arról, hogy minden világítótestnél hangosan felkiált, mondván „Otty”, és nekem unos-untalan reagálnom kell, hogy „Igen, ott a lámpa.”

Úgyhogy perpillanat utálom az összes boltot és az összes lámpatestet (izzót, csillárt, prizmát, irányjelzőt, vagyis mindent, ami csak kicsit is világít). De legjobban azt, hogy tényleg mindjárt itt a suli.