Baba kung fu

Sokat tanulunk a kicsitől mostanában. Rengeteg közhelyet is lehetne erről írni, de remélem, sikerül mindegyiket kikerülnöm. Nálam ugyanis nem azon van a hangsúly, hogy türelmesebb vagy figyelmesebb lettem, hanem hogy vidámabb és erősebb.

Először is nézzük azt a szituációt, hogy a baba kíváncsi, ezért mindent alaposan megvizsgál. A legkézenfekvőbb dolog anya arca. Azon belül is az orra, a szeme, a füle és a haja. A babának pedig nagyon gyorsan nő a körme mindehhez. Következésképp sikeresen elindított már nálam orrvérzést, okozott ideiglenes vakságot, ejtett sebet a hallójáratom külső részén és elősegítette a babahajam növekedését azáltal, hogy az útban álló hajszálakat kitépdeste. Természetesen erről írhatnék akár jelen időben is, hiszen az érdeklődése továbbra is fennáll, sőt, hatványozottan fokozódik. Jó esetben a család többi tagjait is megvizsgálja, én meg jókat kuncogok egy-egy váratlanul, ám annál élesebben felhangzó „Jaj” hallatára. (Vidámodás ON)

Csipkedni is nagyon szeret, mert a pici tudja, milyen fontos a finommotorika fejlesztése. Hát amibe csak tud, jól bele is csimpaszkodik. Ilyen például (megint csak) anya bőre. Mindenhol és bárhol. El tudjátok képzelni, milyen fájdalommal jár egy hónaljbőr kinyúvasztása vagy a nyak megráncigálása (továbbra is éles körmökkel, hiába vágom rendszeresen)? Éppen ezért igyekszem rengeteg tárggyal körülvenni őt: csörgős-rágókás kiskönyv, elhasznált telefonzsinór, szebb napokat látott anyagdarabok, WC-papír guriga, fakanál, sőt, ha minden kötél szakad, zsemlemorzsa. Csipegesse azt fel! El is bíbelődik velük nagyon kedvesen és finoman, de amikor megunja, újra rámtámad. Természetesen tripla erőbedobással. Nem is értem. Valahogy az emberi test gyilkolászása nagyobb élvezet számára, pedig isten az atyám, igyekszem nem pofákat vágni vagy felsikítani közben, nehogy ezzel is tovább ösztönözzem.

Egy szóval a pici vizsgálódik, anya némán szenved, sőt, még magyaráz is, hogy „igen, ez az orrom, és ha nem marnád ki, akkor nem fájna… és igen, ez a vér, sós, de ne edd meg, nem vagy te vámpír” (mégha így is gondolom időnként). Jogosan merülhet fel bennetek a kérdés, miért nem tanítom meg arra, hogy ezzel vagy azzal a mozdulatával, erőszakos tanulási vágyával marha nagy testi fájdalmat tud okozni. De, azt teszem. Csak valahogy nem akarja tudomásul venni. Pontosabban úgy tesz, mintha nem értené… Pedig már megfigyeltük, hogy ha példának okáért az elosztó felé veszi az irányt (igen, lassan-lassan már kúszik végre…), akkor először ránk néz, hogy jön-e a NEM, aztán ugyzsi és csakazértis lecsap a kábelekre. Ezt naponta százszor eljátsszuk, úgyhogy kiadtam a lányomnak ukázba, tervezzen egy kábelrejtő dobozt.

Visszatérve a lényegre, a pici tökéletesen tisztában van a nem szócska jelentésével, csak magasan fütyül rá. De Anya nem adja fel, mint tudjuk, és 101-szer is figyelmeztet, int, jelez, kalimpál, hogy hohó, ezt nagyon nem kéne. Aztán 102-szer is elhúzza a picit a veszélyzónából, hogy aztán 103-szor is visszarántsa onnan. Megy a harc, közben pedig folyamatosan csodálom, hogy milyen okos, cseles, agyafúrt, huncut és hisztis. Merthogy az. Jobban visít, mint valaha, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné. Következésképp szinte egész nap visít. Illetve csak addig, amíg a nagyok meg nem jönnek a suliból, mert onnantól kezdve ők visítanak (ld. fent). Hiába, nekik is meg kell tanulniuk, hogy bármilyen cuki az öcsike, attól még az úr – egyelőre – Anya és Apa, és ne hagyják, hogy szétrugdossa a hasukat, letépje a körmüket vagy szétkaparja az ínyüket.

Szerintem a nagyfiam ezért vette meg legutóbb a zsebpénzéből a Harcosok, csaták és kézifegyverek című könyvet. Olvassuk is minden este…