Cirkusz a konyhában

Tegnap spenótot főztem, mert nagyon szeretjük. Még a pici is. Természetesen jó fokhagymásan, viszont minden rántás és habarás nélkül. Nem feltétlen a diéta miatt, hanem mert továbbra sincs időm pepecselni. Főleg most, hogy a babát minden érdekli és rendesen bekattan, ha nem követheti az összes mozdulatomat a szemeivel. Jó közelről. Nem ám a babakocsiból, dehogy, a karjaimban akar lenni. Éppen ezért, ha már nagyon elegem van a hisztijéből, felveszem, és jöhet az egykaros konyhai cirkusz. A fent említett spenót esetében zenés mulatsággal fűszerezve. 

Azzal kezdődik az egész ugyanis, hogy kinyitom a fagyasztót, ami már megint extra erősen fagyaszt, így rendes izommunkával és persze klassz dübbenő hanggal jár. (Pedig 2 hónapja olvasztottam le.) Ezzel mindig sikereket érek el a picinél, aki izgatottan várja, ezúttal milyen csoda fog történni. Szóval kiveszem a – szégyenszemre - bolti fagyasztott parajpürét, majd jól becsapom a jégszekrény ajtaját. Újabb elégedett mosoly a kicsitől. A mutatvány folytatódhat, jöhet a kicsomagolás. Ez a dobozka perforációs részének köszönhetően „szakító“ hangahatással jár, majd az így kiszabadított spenóttéglát bedobom a serpenyőbe (puffanás, csörgés) és bekapcsolom a főzőlapot (pittyegéshegyek). Na, ennyi zenei aláfestés után kezdi a kicsi kikövetelni, hogy már pedig, de azonmód vegyem ki a babakocsiból és emeljem jó magasra, különben lemarad a folytatásról, abban pedig nekem nem lesz köszönet.

Mivel már elég edzett vagyok hozzá, ráadásul a jobb kezemmel nagyon ügyesen meg tudom oldani a kétkezes műveleteket is, a nem éppen finom kérésnek eleget téve egy kézzel folytatom tehát a showt. 

Igen ám, de kedvenc serpenyőm fedőjének kb. 1 éve eltört a fogantyúja, így mindig egy villa segítségével próbálom meg leemelni, amit a „tátongó” (4 mm-es) lyukba szúrok. Ha sikerül. Vastag villa nem megfelelő a célra, a legjobb a húsforgató, ha épp nincs mosásban. Persze ezúttal ott volt, így jöhetett a zsonglőrmutatvány. 

Villany elő, lyukba éppen hogy beszúr, fedő levesz, valahogy megfordít, majd a pultra óvatosan ráemel. (Anya félhangosan imádkozik, nehogy leessen, miközben ezerrel forog az a rohadt fedő, mert ugyan hanghatása lesz, de hogy az alsó szomszédnak is ki fog ugrani a szíve tőle, az biztos.) Szerencsére ezúttal nem bénáztam, sőt, annyira belelkesültem a sikertől, hogy  - egy új ötlettől vezérelve – kiszíneztem a műsort: rábírtam a spenótot, hogy zenéljen. 

Aki már dolgozott ilyen fagyasztott zöld tömbbel, tudja, hogy apránként olvad ki, és ha nem vagyunk elég türelmesek, akkor meggyorsíthatjuk a folyamatot egy kis rásegítéssel. Én példának okáért fakanállal szoktam lekapargatni a már kiolvadt részt, aztán megfordítom a kockát és onnan is „ledörzsölöm“ a megpuhult parajt. Na, ennek jó kis reszelős hangja van, amivel már-már Wagneri magasságokig emelkedhet az ember. Főleg a megfordítós-huppanós résznél, ami olyan, mint egy váratlan dobütés. Mindez ütemre, esetleg valami Éliás-Tóbiás-dödölével kísérve garantált élvezet a csöppségnek. 

Az ezt követő tejjel való felöntéssel járó szisszenés csak hab a tortán, hogy stílusos legyek. A gyerek pedig marha elégedett, mert megtanulta a zenei főzés csínját-bínját. Nem mellesleg előbb-utóbb jól is lakik.

Arról pedig inkább nem szólnék, hogy mennyi időbe telik feltakarítani a konyhapultot a forgatás következtében kicsapódó olaj-spenót keveréktől, a baba lecsorgó nyálától és anya izzadságcseppjeitől. Mert biza izzasztó meló a konyhacirkuszosé. Gondolkodom is rajta, hogy a vasárnapi menü kapcsán belépőt fogok szedni a családomtól.